A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Ha egy mondatban kéne elmondanom, hogy miről szólnak Annu Kilpelainen képei, akkor azt mondanám, hogy a színek felfalják a témát. Kilpelainen rögtön felismerhető signature-színpalettája ugyanis olyan erős vizuális csapás, hogy nincs az a szomorú téma, aminek ne tudná elvenni az élét. Ő azonban nem is problémázik a témával, kiindulópontnak tök jó a nyárias, medenceparti miliő.
A képeknek valami olyasmi metanarratívája van, hogy elsőként kapunk egy nyárias képet rikító neonszínekkel prezentálva, aztán jön egy-egy furcsaság, majd eluralkodik a káosz, összekeverednek a színek és csak ez a lenyűgöző, vibráló neonpszichedelia marad végül. Nézzétek csak:
