Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
A Bronski Beat sztorija tulajdonképpen Jimmy Somerville sztorija, ahogy fordítva is igaz, hogy Somerville történetét a kultikus szintipopzenekar állítja legjobban fókuszba. Minden, ami előtte történt hősünkkel, a zenekar tükrében lesz érdekes, ami utána, az pedig a Bronski Beat miatt tarthat számot a figyelemre.
Jimmy Somerville 1961-ben született egy glasgow-i munkáscsaládban, apja tetőfedő volt, anyja pedig egy gyógyszergyárban dolgozott. Bár meglehetősen rendezett családi körülmények között nőtt fel, a korabeli Glasgow nem tűnt éppen megfelelő környezetnek egy alsóközéposztály srácnak, aki a fiúk iránt vonzódott. 17 éves világgal szemben álló Jimmynek aztán elege lett a helyi arcok kötekedéseiből, bepakolt egy fekete táskába, és egy haverjával Londonba mentek szerencsét próbálni. Később ez a pillanat adta a Bronski Beat emblematikus számának, a Smalltown Boynak a témáját, amihez Bernard Rose forgatott egy a mai napig drámai erejű videóklipet 1984 tavaszán.
1978-ban a Londonba érkező srácok a festékgyárban találnak munkát, de Jimmyt itt is hamar megtalálják maguknak a munkások a beszólásaikkal, így hamarosan továbbállnak. Néhány hónap után utcázás után azonban egy bizonyos Doktor Hampstead felkarolja őket és megengedte nekik, hogy a padlásszobájában lakjanak. Lakcím bírtokában Jimmy egy áruházban kap állást, ahol végülis öt évet húzott le.
Ez idő alatt talált egy szociálisan érzékeny művész-közeget, ahol végre szellemi társakra lelt. 1983-ban a külsőre egy vézna skinheadnek tűnő Jimmy elénekel egy dalt a Framed Youth: The Revenge Of The Teenage Perverts című dokumentumfilmben, amiben fiatalokat kérdezgetnek a melegekhez való viszonyukról. Erre figyel fel a szintén nyíltan meleg Steve Bronski és Larry Steinbachek, akikkel rögtön meg is alapítja a Bronski Beatet.
Innentől a felpörögnek a dolgok. Sorra írják a számokat, és mivel a szintipop és a disco-zenéket felturbózó úgynevezett Hi-NRG épp aranykorát élte, mindössze kilenc koncert után szerződést is kapnak a London Recordstól. Majd jön kislemezen a Smalltown Boy és a Why?, decemberre pedig a Jimmy minden eddigi frusztrációját egy megrázó és mozgósító lemezbe összesürítő The Age Of Consent.
Az úgynevezett beleegyezési korhatár a homoszexuálisok esetében Angliában ekkor az európában ritkaságszámba menő 21. életév volt, miközben heteroszexuálisok esetében mindössze 16. Érdekesség, hogy a borítón feltüntetett egyéb országok adatai között a mi kis hazánknál, Magyarországnál mindössze a 10. életév szerepel! Ennek azért lehet nem jártak utána rendesen.
Az Age Of Consent nem volt egy tökéletes lemez. Ahogy Robert Christgau is megjegyezte, Somerville monoton (és képzetlen) falzettje egy idő után azért fárasztó tud lenni – és ez sajnos előbb elkövetkezik, mint ahogy lemegy a lemez. Zeneileg azonban nagyon jól megragadták a témát. A szaxofonokkal kísért, kiakadt Why? nyitánya után, tök jó ötlet volt a bibliai téveszméket kikezdő 1935-ös operettdalt, az Ain’t Necesserily So-t elővenni. A feldolgozás után a frusztrált Screaming jön, majd egy nyomasztó háború- és egy felszabadultabb pénzellenes dal.
Az Age Of Consent és az egész korai Bronski Beat drámai erejét az adta, hogy Somerville nem valami gazdag piperkőcként játszotta a kétértelműt, hanem egy egyszerű – csak éppen meleg – srác énekel olyan kőrealista kontextusban, hogy máig könnyű belelátni a korszak Angliájának minden mocskát, elidegenedettségét ebbe a lemezbe. A központi Smalltown Boy menekülése után a Cure Lovecatsét idéző, egyúttal a történetben a Jimmy számára kinyíló világot jelentő jazzes, szteptánc-kopogást is bejátszó Heatwave következik, aztán a Need-A-Man szívszorító androgűn szintipop-bluesa jön, majd a Donna Summer-féle I Feel Love Marc Almonddal közös, elcseszett verziója lenne hivatott betölteni a Happy End szerepét. Ettől függetlenül az Age Of Consent jó szórakozás és még annél is jobb és őszintébb kordokumentum, amit legalább az évfordulókon érdemes előszedni.
Somerville még készített egy kislemezt Bronskiékkal, majd elváltak útjaik. Ezután az említett művészközegből a még a ‘80-as évek elején megismert Richard Colesszal megalapította a BB-hez hasonló indíttatású Communardsot. Sikereket azonban már csak soul-feldolgozásokkal értek el. Később Somerville különösebb visszhang nélkül kiadott néhány szólólemezt, a legutóbbit immár öt éve. Azóta visszavonultan él, de ha épp kutyasétáltatás közben belefut az utcán egy zenészbe, aki a Smalltown Boyst játsza, akkor örömmel csatlakozik egy duettre.
(fontos forrás: Independent)