Törvényen kívül, sínpáron belül: egy vonatpotyázó fotói

Mike Brodie 1985-ben született és 2004-ben fogott a kezébe először fényképezőgépet, egy Polariodot. Nem bonyolította túl a néválasztást, ahogyan az életét sem: közel tíz éven keresztül jegy nélkül kapaszkodott fel tehervonatokra, így járta keresztül-kasul Amerikát, miközben Polaroid Kidd néven dokumentált is mindent, amit látott – igaz, idővel 35 milliméteres filmre váltott. Aztán amilyen gyorsan jött ez a képekben-mondom-el hobbi a vagonpunk életforma mellett, olyan gyorsan is hagyta maga mögött a gépet.

Több mint 80 ezer kilométer, több mint 170 vonat, 46 állam: ez a masszív mérlege a trainhopping életformának, amit választott, ám amiről egyúttal azt mondta a Slate-nek, hogy cseppet sem sírja vissza: “nem hiányzik annyira a vonatokon töltött idő, mert végülis bármikor újra megismételhetem. Ez egy szabad ország.”

A fura kinyilatkoztatásra remekül rímel egyébként, hogy amennyire szuggesztív képeket készített, olyannyira nem is igazán szánta őket a nyilvánosságnak, sőt, nem fotós, hanem szerelő akart lenni (és most már akként is dolgozik). “Azt mondanám, hogy nem nagyon néztem meg, mit fényképezek le, nem volt benne szándék, nem egy művészprojekt volt. Csak nekiálltam, de úgy, mint egy kirúgásnak a focipályán: felküldtem a labdát, és néztem, mi történik” – mondta Brodie a lapnak.

Mint ahogy azt is elmesélte, hogy a vonaton illegálisan utazgatásai során erős, már-már családi kötődés alakult ki azokkal a sorstársakkal, akik szintén ezt az életformát választották – aminek kapcsán egyébként nem csak az ezerszázalékos szabadságérzetet örökítette meg, hanem a nehézségeit is – például amikor öt napnyi nemfürdés után egy pályaudvar melletti olcsó motelben a fürdőkádban kellett kimosni az olajos nadrágot.

 Aki pedig kézbe is szeretné fogni az utazásokon készült fotókat, mert igen, végül csak készült egyalbum belőlük, az ide nézzen, mert alig 43 dollárért már hozzá lehet jutni. Az itt látható képeket innen vettük kölcsön.