Miért érdemes az épített medence mellett dönteni?
Hogy a kevesebb és a néha több közé tényleg egyenlőségjelet lehet tenni.
Szóvalhogy van ez a verseny, második alkalommal, és a neve mindent elmond önnönmagáról: a világ legletisztultabb képeit várták a képalkotóktól, amik nem akarnak többek lenni annál, amik, cserébe holtegyszerű ívekkel, túltoltságmentes formákkal, levegős terekkel operálnak. A kezdeményező B&W Minimalist Magazine célja egyúttal az is, hogy fiatal tehetségeket fedezzen fel a fotós szakmának.
De most nézzük meg az egyes kategóriák nyerteseit! A mindent vivő győztes a Képmanipuláció kategóriából kikerült George Byrne az Exit Vision című sorozatával, ami, bár nem mondanánk meg róla elsőre, kollázsok együttese, különböző, középformátumban meglőtt képekből ollózva:
Stanislas Augris egy párizsi külkerületben él, így itt is fotóz, a saját környezetét. Ő azt mondja, szimpla vonalakat és hajlatokat keres a szemével, aztán az előtérrel és a háttérrel szeret eljátszogatni, hogy így hozzon létre új formákat. Absztrakt kategóriában nyert:
Roberto Corinaldesi légifotó kategóriában figyelte meg az embereket, akik hangyává törpültek a giga hullámok hátán.
A lencséjével a kanadai prériken nyomuló Dev Kulkarni happolta el magának az épületfotó kategória fődíját az alábbi magányos házikókkal, meg a köréjük font visszafogott, pasztelles-őszies árnyalatokkal, hozzátéve: érdekes, hogy ezek az épületek hosszú ideje kihasználatlanul állnak, ez mégsem ejtett csorbát a strukturális integritásukon.
Koncept kategóriában Kaat Stieber vitte el a prímet. “Egy intenzív időszak után, aminem során drága édesapámat ápoltam, leszállt a csend az utolsó lélegzetvételét követően, nekem pedig vissza kellett térnem a mindennapi munkához egy olyan világban, ami hirtelen új lett számomra. Úgy telt el egy évszak, mint az álom, de azt mondják, az élet megy tovább. Én álmodom tovább” – vázolta a fotós a képeihez a megrendítő kontextust.
Fine art kategória is akadt, ebben Klaus Lenzen győzedelmeskedett, aki egy építési területen kapta el az alábbi pillanatot.
Holger Nimtz tájképével nyert el egy díjat – meglepő módon a tájkép kategóriában, – ami kicsit sem emlékeztet a hagyományos tájképekre. És éppen ezért tökéletes. Egyébként egy tó felszínének tükörjátékát figyelhetjük meg a képen:
“Hosszú záridő” kategóriában is lehetett indulni, Max Morawski így is tett, fel is állt a képzeletbeli dobogó tetejére ezzel a kis ködfelhővel:
És itt az éjszakai fotó nyertese, Rachel Warne. Ő az elmúlást szemléli, pontosabban az elmúlás gyönyörűségét, pontosabban a növényvilág elmúlásának gyönyörűségét. És mindezt azért örökíti meg éjjel, mert a romlás virágai valójában ebben a periódusban nyílnak, azaz hullanak le, ekkor hajtja álomra fejét a legtöbb zöldszárú – ideiglenesen vagy örökre. Hpgy Warne láttassa is a növényeket, egy apró mobillámpát visz magával a sötétbe, hogy a Hold fényét idézze meg vele.
Portréfotóval indult a küzdelemben Vicky Martin, persze ha már minimalizmus a téma, ez sem lehetett a hagyományos értelemben vett portré. Nem is lett – Martin azzal az általános igénnyel szállt szembe, hogy a szemeket egy arckép esetén látnunk kell, hiszen az a lélek tükre. ba de biztos, hogy az?
Volt szabad téma kategória is a versenyen, ezen Heloisa Lodder nyert, aki az ember méltóságát vizsgálta, miután a testet kivágta társadalmi-politikai környezetéből. Egészen pontosan a São Paulo centrumában található Paulista Sugárútról, ahol gyakori látvány a járdán keresztbe fekvő, a többi ember által megvetett, az állam által pedig ignorált ember teste. Lodder szándéka, hogy “kivonja” a testet innen, felkínálva neki legalább az önbecsülés reménysugarát:
Végül az utca kategória: csodás nagyvárosi rétegzettség köszön vissza Santiago Martinez de Septien Coronavirus confinement című képén, amin kényszerűségből erkélyeken napozó fiatalokat látunk. Húsbavágóan ismerős helyzet:
