Itt a gumicsere ideje!
Ez nem az a könyvajánló, amiben ezredszer leütjük azt a labdát, hogy Camus-tól a Pestis vagy a Marquez-féle Szerelem kolera idején című könyveket érdemes előszedni a koronavírusos világjárvány idején. Hanem öt kevésbé nyilvánvaló megközelítés jön a legdurvább párhuzamtól a totális múltba menekülésig. Kezdjük!
“Apróságok, amelyek révén megpróbáljuk megvédeni a természet egy darabkáját, vagy fenntartani az életminőségünket, mit sem számítanak ezekhez a számokhoz képest, mert hiába fogják az emberek megváltoztatni a fogyasztási szokásaikat – amire rá lehet őket venni, bár időigényes folyamat, és sok fáradtságba kerül -, ha a népesség tovább növekszik, ahhoz képest semmi sem számít. És mégis – erről egy büdös szó nem hangzik el a nyilvánosság előtt. Pedig ez a láthatatlan elefánt a házban, amely el fog tiporni bennünket.”
Még tavaly találtam ki, hogy újraolvasom Franzen Szabadságát, végül most került rá sor, és egy cseppet sem bánom, mert nagyon jól rezonálnak a regény eszmefuttatásai azokkal a főleg csak mémekben megjelenő hangokkal, miszerint klímaváltozás ügyében miért nem sikerült olyan radikális lépéseket megtenni, mint most?
Ez persze a Szabadságnak, az évszázad egyik legnagyobb amerikai családregényének csak az egyik vetülete. A privát szférától kezdve a globális kérdésekig végig van zongorázva a Szabadság kérdése.
“Általában egy tűzhely (“sparheld”) állt 15-20 család rendelekzésére, ezen kellett főzni, mosáshoz vizet melegíteni. Az előrelátó közösségek megszervezték a közös főzést, ezzel nem csak az elkészítés összideje rövidült jelentősen, hanem a felhasznált anyagok mennyisége is csökkent. Másik nagy előnye volt ennek a módszernek, hogy mindenki ugyanazt ette, és az étkezés nem váltotta ki az egyenlőtlenség érzését.”
1944 karácsonyára bezárult Budapest körül a szovjet ostromgyűrű, Hitler Budapestet felkészületlensége ellenére erődnek nevezte ki, és parancsba adta, hogy az utolsó töltényig védeni kell. A magyar lakosság pedig nem csak a két nagyhatalom közé szorulva próbálta átvészelni a második világháború egyik legparább részét, hanem még a nyilasok kegyetlenkedéseinek is ki volt téve.
Ungváry Krisztián 1998-ban hiánypótlóként megjelent, majd az évek során több felpimpelt kiadást megérő monográfiája nem csak elfogultság nélkül mutatja be az eseményeket, hanem rengeteg írásos emléket és retrospektív beszámolót felhasználva az átlagemberek szemszögéből is megismerhetjük ezt az időszakot. Mindeközben úgy realista a könyv, hogy a zombi-horrorok ehhez képest nyári kamaszolvasmányok.
“Hazamentem, hogy nagyanyámmal vacsorázzam, éreztem magamban azt a titkot, amelyet ő nem ismert. Ugyanígy Albertine barátnői holnap majd mind vele lesznek, anélkül, hogy tudnák a kettőnk közt történteket, és Bontemps-né, amikor homlokon csókolja a húgát, nem tudja, hogy ott vagyok közte és Albertine között, abban a hajviseletben, amely titkon, egyedül, csak nekem akar tetszeni, nekem, aki mindeddig úgy irigyeltem Bontemps-nét, mivel ő is, mint Albertine, ugyanazokkal van rokonságban, ugyanazokért hordja a gyászt, ugyanazokkal jár látogatóba; márpedig mosta a nénjénél is sokkal többet jelentek Albertine-nek. A nénje mellett énrám fog gondolni.”
Abban a reményben, hogy nem húzódik hosszú hónapokig a járvánnyal való közdelem, most nem azt mondjuk, hogy itt van minden idők legnagyszerűbb regénye a maga hétkötetes, ötezer oldalas mivoltában: uccu! Hanem csak annyit, hogy a második kötet második fele, amiben egy észak-franciaországi nyár és az első szerelem emléke idéződik fel, remek lehetőség elvonulni egy letűnt korba, távoli világba, amikor még a legnagyobb probléma a világ megismerése és művészi összefoglalása volt.
A “Táj” egyúttal tök jól működik különálló regényként is, és szuper lehetőség Proust nem ritkán egyoldalas mondatain újratanulni olvasni. Ez a regény ugyanis, ha tényleg élvezni akarjuk, olyan figyelmet és szavanként letapogatós olvasást igényel, aminek a kifejlesztéséhez pont jó is egy önkarantén.
“A mezőgazdaság most már csak a tudománynak és a tehetségnek való. Az Otthon állama szűk területén szaporodó népével nem bízhatja magát az időjárások véletleneire; nem szabad azon aggódnia, hogy vajon jól míveli-e a földét a kisgazda, mit vet bele, jókor veti-e el, jön-e rá eső, nem veszi-e föl a víz árja, nem lepi-e meg a rozsda, learatják-e a termést idején, nem jön-e nyomtatásra esős idő, nem megy-e kárba az egész termés. – Az Otthon államának minden évben szüksége van a maga „jó” termésére.”
Nincs annál nagyobb hülyeség, Jókai Mór unalmas meg olvashatatlan. Itt van például ez az utopisztikus sci-fi, ami 1872-74 közt folytatásokban jelent meg, és 1952 és 2000 között játszódik. Nem csak a repülés feltalálása és a világháború történik meg benne halálgyárostól (“gőzguillotin”), hanem eljutunk egy olyan tudományon alapuló, fenntartható, mi több feministább jövőbe, ahonnan nagyon lehangolónak tűnik a mi mostani világunk. De ez a regény kárpótol mindenért. Szinte mindenért.
“A Replacements esszenciája változatlan maradt: az ifiházak összetéveszthetetlen miliője, a katolikus iskolák, az alagsori piázások, a felmosórongy szaga, a koszos turnébuszok, a pénzégetés, a részeg hülyülések, a túlvezérelt erősítők és maga a rock and roll. Aztán végül minden fájdalom és kétségbeesés, káosz és zaj, jelentést nyert.”
A poptörténelem talán legnagyobb elveszett zenekaráról, a Replacementsről Bob Mehr sokéves utánajárás után írt egy olyan monográfiát, ami nem csak az egyik legklasszabb rocksztori, hanem főleg első felében egy húsbavágó szocregény is a hetvenes-nyolcvanas évek midwestern Amerikájáról.
Négy plusz néhány hátrányos helyzetű suttyó története, akik egy évtized alatt eljutottak a tinipunktól a nagybetűs dalszerzésig. Közben hiába kaptak meg minden lehetőséget, hogy legalább akkorák legyenek, mint a velük együtt induló REM, az önsorsrontás mindennél erősebb volt. Nagyon klasszak a korabeli visszaemlékezések, de a könyvnek szintén nagy erénye, hogy a 1991-es feloszlás után nem engedi el a hőseit, hanem egészen napjainkig kíséri az élettörténetüket – mert utólag azért mégis lett értelme az egésznek. És ez most is fontos üzenet.