Mondhatnám azt is, hogy máris visszakanyarodtunk a kályhához. Mert hogyan lehet újat mutatni a mindentudó high-tech mobilfotóappok korában? Paradox módon pont úgy, hogy elindulunk a totál ellentétes másik irányba, és megidézzük az analóg fotózás korát, amikor fogalmunk nem volt, milyen képet készítettünk két pillanattal ezelőtt.

Vagyis hiába nyomjuk meg a virtuális gombot, az, hogy milyen képet készítettünk, csak egy óra elteltével derül ki.

Miért jó ez?

Hát mert egy óra elteltével már jó eséllyel nem leszünk ugyanazon a helyen. Azaz nagyon is odafigyelünk arra, hogyan sütjük el a kezünkben lévő eszközt. Nem csípőből, hányaveti módon fogjuk, az biztos. Az app készítői pedig így válaszolnak a kérdésre: “amikor végre meglátod a végeredményt, addigra a megörökített pillanatok már emlékké változtak, ez pedig örökre megváltoztatja azt, ahogyan gondolsz rájuk. Nem terelődik el a figyelmed a pillanatban azzal, hogy lecsekkolod a fotódat. Vagyis a speciális pillanatod tényleg csak a pillanatról magáról fog szólni.”

Pure lélektan, such ravaszdi!

Amennyire ellentmondásos, annyira nagyot üthet egyébként, hiszen az ellentmondásos mobilalkalmazások vagy kudarcra, vagy sikerre vannak ítélve – emlékezzünk csak a Flappy Bird példájára. (És mindeközben emlékezzünk arra is, hogy az Instagram megszületése előtti legmenőbb fotóapp, a Hipstamatic is hasonló elven működött, a fotóelőhívást imitálva – igaz, ott csak másodperceket kellett várni.)