Mert Budapest közigazgatási határain belül más sem megy, csak a kepesztés, a rohanvás, a kilenctőlötig, az érdekkarambolokból való kikecmeregni próbálás, és szinte már szokatlan az öröm, amikor valaki egy héten legalább egyszer nem akad bele az egyetemes feszkónetwörkbe. Bánkitó a slow mozgalom egyik legszebb átültetése a gyakorlatba, mindössze egy órára a fővárostól.
Hogy milyet? Ilyet. Érted, víz, vidék, gyere, a kultúrát meg úgyis megtalálod magadnak, mert úgysem fogod tudni kikerülni. És igen, ez a klip is a felesleges túlgondolások bölcs elhessegetésének iskolapéldája.
Ezeket az indoksorokat most a sajtóanyagból kölcsönözzük, de nem tehetünk róla, ennél jobban képtelenek lennénk összegereblyézni. Szóval ez az a feszt, ahol a színházi rendező reggeli tornát tart, a szociológus pultozik, az újságíró csavarkulccsal matat, a plakátrongáló repoharakat gyűjt. Ahol nincs hierarchia, nincs leosztott szerep, nincsenek kötelező körök. Csak nyitottság és egyenesség.
Azaz három napon át, tehát 72 órán át folyamatosan szólni fog valami jó, összesen 43 fellépőtől, Chrom-Crimsontól Norwellig, Hencz Petitől Sazabióig, Lanktól Fortebáig, a Decentralizált Pálmafáktól Bernáthy Zsigáig. Atomok fognak hasadni.
Olyan független alkotóműhelyek – mint a PLACCC, a Dollár Papa Gyermekei, a Független Színház, a Tünet Együttes vagy a Szputnyik Hajózási Társaság – kifejezetten Bánkitóra készített, illetve a feszt tematikájához szabott előadásokat mutatnak be.
Ugyanis a Bánkitó közéleti beszélgetéseire olyan szakembereket hív fel, akik nem politikai érdekek, hanem szakmai értékek mentén értelmezik szűkebb-tágabb közegünket. Ritka az ilyen, mint a fehér elefánt, becsüljük meg.
Sőt, meghatározó részük visszatért idén. Számításaim szerint mindegyikük.