Nyolcvanas éveket megidéző festményeken az élet elviselhetetlen együgyűsége

“38 évesen úgy döntöttem, elkezdek festeni, mintha csak 1989 lenne” – mondta mindezt Alan Fears, aki a 80-as években felnőve, egykeként igencsak sok időt töltött a szobájába bezárkózva, miközben kedvenc zenekarairól, fimsztárokról, vagy éppen csak a fantáziájában élő karakterekről készített rajzokat, karikatúrákat. És Fears festményei, amik többnyire ennek az időszaknak a prominens zenei előadóit ábrázolják, nem is akarnak ennél többek lenni. Ehhez hozzátartozhat az is, hogy Fears kétszer is próbálkozott képzőművészeti tanulmányokkal, de mindkét alkalommal kibukott, ez el is vette a kedvét az alkotástól jó sok időre – húsz teljes évig nem nyúlt semmilyen rajzeszközhöz.

Fears munkásságára ugyanúgy nagy hatást gyakorolt Picasso, Kienholz és Peter Blake is (meg szerintünk egy kicsit azért Basquiat is), mint ahogy a popkultúra is az elmúlt 30-35 évben. Művészünkben az a jó, hogy egyáltalán nem veszi magát (és másokat sem) komolyan: szerinte bizonyos szinte mindenki nevetséges és egyáltalán nem kell az életet komolyan venni. Fogadjuk meg ezt az igencsak jó tanácsát!

Alan Fears amúgy nemcsak festészettel foglalkozik, de gyárt bútorokat is, meg zenét.