Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Mivel Magyarországon is számos játékteremben felbukkant a 90-es évek derekán, sokan őrizhetnek élményeket a videojáték-történelem időtálló klasszikusával, a Street Fighterrel kapcsolatban. Ami engem illet, én a szombathelyi műjégpályán ismerkedtem meg Dhalsim messzire nyúló tenyereseivel, igaz, máig sem értem, hogyan került az a játékgép egy büfébe, de nem baj, ott volt, és alig vártuk, hogy a testnevelőtanár végre a jó gyerekekre figyeljen, és mire végeztünk a hamburgerrel, aminek melegítettparadicsom-szaga összekeveredett a levegőben a cukros tea émelyítő illatával, már ott is voltunk a villódzó pixelekkel szemben, és vertük a gombokat, mintha nem lenne holnap.
Ebből a dokumentumfilmből, ami a játék negyedszázados születésnapja alkalmából került fel a YouTube-ra, kiderül, hogy mások azért rendesen továbbgörgették a lavinát, és nem csak szimplán beleszerelmesedtek a sok Shoryuken!-be, de például gyűjteni kezdtek mindent, ami a franchise-hoz tartozik, órától kezdve a bakeliten át a Valentin napi SF-képeslapokig.
De megszólal benne például a turntable-legenda DJ Q-Bert is, aki elmondja, hogy a korai években úgy teltek a napjai, hogy szkreccs, Street Fighter, szkreccs, Street Fighter; vagy az a japán sound designer, aki a játékban hallható összes hangért felelt, és elárulja, hogy a készítők a leginkább az ütés-rúgás-csattanások tekintetében voltak a legfinnyássabbak, és kismilliószor visszadobták neki az ajánlatait, egyszerűen a tökéletes pofonhang kellett nekik. Láthatjuk, hogyan rajzolták át a karaktereket az idők folyamán az újabb és újabb játékverziókra, mit jelentettek a kombók, miért hasonlít az SF a pókerhez, és hogy jutott el ez az egész a világversenyekig.