Vászonkeretezés lépésről lépésre, hogy kezdőként is nekiállhass
Nyitod az Instát, benyomulnak a szemeid elé a kis bíbor karikák a felső sorban = újabb instasztorik, amiket mohón végigpergethetsz, hogy aztán tíz perc múlva már elfelejtsd mindet. Van azonban az az instasztori, amihez a legvalószínűbb, hogy mágnesként gravitálsz vissza: a sajátod.
Hogy jó vagy rossz irányba, megítélés kérdése, de az aligha megkérdőjelezhető tény, hogy az instasztorik teljesen megváltoztatták azt, ahogy korábban használtuk a platformot.
Egy olyan alternatíva jött a képbe vele, amivel nem kellett felrúgnunk az okosan kurált állandó képtárunkat, cserébe posztolhatunk kevésbé fajsúlyos dolgokról.
Persze az alapállást nem változtatta meg ez sem: a célt, hogy valami jót, menőt, tapsolnivalót villantsunk a világ felé, hogy csillogtassuk kicsit az egónkat.
De az miért van, hogy vissza-visszatérünk a saját, 24 órán belül eltűnő műveinkhez? A Mashable erről szóló friss cikkében a pszichológus, Dr. Allison Forti azt mondja, erre részben az a lélektani koncepció a válasz, amit úgy neveznek: a tükörben látott én. Eszerint az emberek saját magukat részint úgy érzékelik, ahogyan szerintük mások látják őket. Ezért olyasmi ez, mintha kívülállóként próbálnák meg visszanézni azt a sztorit, amit pedig ők maguk raktak ki.
Ezt továbbgondolva, ha azt a sztoriját nézi végig az instagramozó, “amin saját maga szerint jól néz ki, vagy valami gondolatébresztőt, vicceset mondott, és ezzel másoknél feltételezhetően jó pontokat gyűjt be, elképzelhető, hogy többször is visszanézi majd azt, hogy megerősítse magában személyiségének ezt a pozitív aspektusát.”
Ezt aztán maga az újságíró is megerősíti: leírja, hogy ő maga gyakran a kiváló leveseit posztolja, még akkor is, ha legalább ugyanannyiszor eszik szar nassolnivalókat, de a főzés egy olyan skill, amit tiszteletreméltónak érzékelnek a legtöbben, ezért nyilván inkább ezt osztja meg – már csak azért is, mert
“amikor visszanézem, hogy a jó képességeimet nyilvánosan gyakorlom, akkor eszembe jut, hogy ez lehetnék teljes mértékben is én.”
Vagyis a rossz tulajdonságoktól mentes ember.
Ugyanakkor persze, mint feljebb írtuk, az instagram sztorik lehetővé teszik, hogy a csillivilli fotóink mellett egy sokkal kevésbé polírozott, elengedettebb, természetes, azaz természetességében menő képet közöljünk magunkról: az instafotóink a színpad, ahol brillírozunk, a sztorik pedig a backstage, ahol lelazulunk, és akár még önreflexiót is gyakorlunk.
Nem, mint feljebb írtuk, hiszen egy lélektani megerősítésről van szó. Ha viszont valaki azon kapja magát, hogy túlzásba esik ezen a téren, a szakember szerint érdemes lehet átforgatni ezeket a pozitív öntudat-boostokat olyan, hasonló célzatú, de kellemesebb tevékenységekbe, mint a naplóírás vagy a meditáció – amik végeredménye hasonló, csak nem egy mobilképernyő mögött csináljuk őket. Vagy előtt.