A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Egész pontosan még arról is szót kell ejteni, hogy mi történt az elmúlt húsz évben.
Még nagyon régen, egy általános iskolai szünidőben megengedte valaki, hogy kipróbáljam a gördeszkáját. Én pedig ahogy a mesék és filmek alapján elképzeltem, ráugrottam, és már indultunk is. A gördeszka ágaskodó első kerekekkel a levegőbe, én meg háttal a földre.
A következő években kerültem a kis járművet, mint a tüzet – ahogy szokták mondani, mert gyújtogatni speciel szerettem. Aztán ahogy a barátaimnak, úgy nekem is a mountain bike lett a sztenderd közlekedési eszköz a lakótelep fontos pontjai között.
Amíg nem kezdtem el írni az Urbanplayerre, addig az úgynevezett deszkás punkzenéknél semmi közelebbi kapcsolat nem volt a gördeszkákkal. Aztán úgy alakult, hogy néha én is írtam azonban ilyen témákról, ami nagyon jól megalapozott a későbbi megvilágosodásnak.
Az első szebb tavaszi napon Hencz Peti tett ki egy deszkás fotót a Tumblrre , mindössze annyi hozzáfűzéssel, hogy tavaszka. Ott, a laptop előtt dőlt el, hogy újra szembenézek a fiatalságot jelentő deszkával. Gyorsan rá is cseteltem, hogy szerinte milyet lenne érdemes beújítani elsőre, pusztán haladáshoz BKV-gyűjtő és bringa helyett.
“figyelj ádi, akkor szerintem egy cruisert vegyél. kényelmesebb közlekedni, a felfüggő kialakítás is inkább közlekedésre van, nem trükközésre, és a cruiser kerekek sokkal puhábbak, mint a gördeszkakerekek, szóval halk, átmegy mindenen, nem olyan kényelmetlen, mint egy klasszik gördeszka.”
Némi internetes nézelődés és egy kis vaterás közjáték után múlt hétfőn a Kodály köröndnél átvettem életem első deszkáját, egy 27″-es, Yamba nevű Penny-kópiát (nyitóképen) tízezer magyar forint ellenében. Egy apuka hozta le nekem, mondta a srácának túl nagy volt, kisebbet vesz, na, de pattanjak rá, megnézné, hogy megyek vele én. Egyelőre sajna sehogy – kellett kiábrándítsam.
Nagyon fontos videó:
Másnap otthon megnéztem egy kétperces youtube-videót még a témáról, nagy levegőt vettem és lementem a János Pál pápa térre. Letettem a fűbe a deszkát, kicsit billegtem rajta, hogy érezzem a súlypontokat, kitaláltam melyik lábam legyen elöl, aztán elkezdtem hajtani a betonon. Ami talán a legjobb, az első alkalmat simán lehoztam esés nélkül.
Második gyakorlásra már nagyjából ment a döntésből kanyarodás, harmadik alkalommal pedig már nagyon éreztem, hogy menni fog ez. Noha ekkor volt az, amikor a kitörő deszka után nagy nehezen talpon maradtam, erre azt látom, hogy két kedves ismerős integet a padról elnéző mosollyal.
A hétvégi kvázi zimankó után ma lementem ismét gyakorolni, de pár perc után már úgy éreztem, hogy megvan már a kellő egyensúly, felesleges tovább égetni magam a park biztonságos járdáin: jöhet a mélyvíz. Ezután pikkpakk elgurultam a Keletihez elintézni valamit, amit csak később akartam. Erre száz forintot nem tettem volna egy hete, de ment, ment, ment! Legalább akkora bizsergést okozott mindez, mint maga a jó idő.
Oké, van még mit fejlődni és bizonyára csak idő kérdése az első nagy esés,
de már csak azon reménykedem, hogy a járdák állapotán való kisemberes zsörtölődéssel nem vesztem el azt a tíz évet, amit most egy hét alatt nyertem háromszor 45 perc gyakorlással.