Gáz, ha jól érzem magam a bőrömben egy világjárvány alatt?

Szar az átlagolt hangulatunk. Milyen más is legyen persze, amikor komplett iparágak torpantak meg, százezrek fizetése feleződött vagy veszett el teljesen, és ha felelős állampolgárok vagyunk, akkor a legtöbb időnket a négy fal szorításában töltjük? Mindeközben itt van a szorongás is, hogy ha ennek a barátunk barátnőjének halt meg az apukája a koronaintenzíven, akkor a mi szüleink biztonságban vannak-e, a mi immunrendszerünk bírná-e a terhelést, és egyáltalán, meddig húzódik még ez az egész.

Viszont minden átlag úgy jön ki, hogy benne foglaltatik a két véglet is. A hangulati egyenletnek nem csak a totális mélypont környékén szenvedők a szerves részei, de

Én ezek közé tartozom. Legalábbis igyekszem. Új dolgokról olvasok, új ételeket próbálok megfőzni, társasjátékozok és kirándulok a barátaimmal, és élvezem, hogy teljesen elhagytam az ébresztő beállítását. Nyugodtabb vagyok, és mintha évek alvásdeficitjét nulláztam volna le.

És eléggé frusztrált vagyok, amiért mindezt mintha titkolnom kellene.

Mert a gyerekkoromtól fogva ez a sugalmazás: ha valami bánat van körülöttünk, akkor ildomos leszegett fejjel együtt rezdülni azzal. Olyasmi ez, mint a kötelező könnycseppek egy temetésen – ha te a jóra is emlékszel az emberről, aki a koporsóban fekszik, vagy tudod, hogy szép életet élt, így igazából végképp semmi ok a nyomasztódásra, akkor is mutasd azt, hogy borzalmasan el vagy kenődve. Az a norma.

Én is veszítettem el munkákat, lassultak le projektek, amiken ügyködök, de mégis, nem tudok, és nem is akarok szó nélkül elmenni a koronavírus teremtette élethelyzet felvillanyozó aspektusai mellett. Leginkább amellett, hogy az általános célom, ami egy önmagára irányuló elképzelés, hogy tudatosan és éljem az életemet, beteljesedni látszik:

Ez pedig óriási győzelem.

Hosszú ideig azt képzeltem, hogy fekete bárány vagyok ezen a fronton, de aztán körbeérdeklődve az ismerősi körömben az derült ki, hogy kicsit sem vagyok ezzel egyedül.

Igen, mások is vannak, akik finomhangolva a figyelmük sávjain és a megszokott ritmusukon képesek jó dolgokat kihozni a járvány alatt is. Régóta kötelezőnek felírt filmeket pótolnak be, receptkönyvet készítenek és printelnek a szintén grafikus barátnőjükkel, belevágnak egy bátor új frizurába, vagy leállnak az alkohollal. Kinek mi.

Ezeken mind dolgozni kell, cserébe viszont talán kevesebbet, mint amikor még nem volt ez az elképesztően szürreális korszak. Több az időnk, nem megyünk étterembe, vendégségbe, utcára is ritkábban, otthon vagyunk a gondolatainkkal, így meg tudunk hozni olyan döntéseket, amiket ezek a tényezők normál esetben visszavetnének. Én például még az első hullám alatt teljesen lenyírtam az évek óta hordott szakállamat, hogy rájöjjek, ez most hülye ötlet volt, mert elég béna állat szabott rám a gondviselés. De legalább ezt is megtudtam.

És legalább most már a címben feltett kérdésre is tudok válaszolni: egyáltalán nem ciki – hiszen ha az ember tud épülni valamiből, az sosem az. És most megyek, és befejezem Szerb Antaltól a csodálatos Utas és holdvilágot, amivel egész életemben tartoztam magamnak. Épüljetek, csaó!