keresés menü

Mi az a minimális hozzáadás, ami elég? – kreatív kávézás az Architecture Uncomfortable csapatával

A Creative Mornings Budapest péntek reggeli kávézós-teasütizős fejtágításán az Architecture Uncomfortable építész-dizájner kollektíva vendégeskedett. Az Ötkertben tartott workshopon néhány munkájukon keresztül a minimál művészetnek egy olyan izgalmas új koncepcióját vázolták fel, ahogy mi még sohasem gondoltunk erre az irányzatra.

2012-ben, a műszaki egyetem elhagyása után kezdtek el saját munkákat gyártani. Alapvető céljuk az volt, hogy áthidalják az építészet nagy dilemmáját, az ötlet és megvalósulás közti szakadékot. Egyrészt mert rettenetesen frusztráló tud lenni, ha az ötleteik nagy részét az íróasztalfiókban kell, hogy megtartsák, másrészt pedig úgy érezték, hogy az ötlet eltávolodásával párhuzamosan az építészet is elkezdett elszakadni a művészettől.

Figyelő szempárok az Ötkertben

Ahogy elmondták, számukra nem is igazán a minimalizmus, hanem az “elég” szócska a kulcsfogalom. Ráadásul ez sem magára a végeredményre, hanem a folyamatra vonatkozik. Ahogy a kacsák suta lábainak meghosszabbítása vagy a darvak valószínűtlenül hosszú végtagjainak megkurtítása is csak kényelmetlenséget szül,

ők is úgy állnak hozzá az egyes anyagokhoz, hogy minél kevesebbet változtassanak rajtuk.

Mi lenne az az apró ötlet, amivel funkciót és egyszerre valami esztétikai pluszt tudnának neki adni? – ez a fő kérdés.

Az ő megközelítésükben az építészet tárgyát nem csak az egyes épületek jelentik, hanem minden olyan tárgy, ami a jelenlétével a térérzetünket módosítja. Ebből a kiindulópontból jutottak el oda, hogy tulajdonképpen a kicsi berendezési tárgyak is az építészet részét képezhetik. Nem mellesleg ezek a javarészt fából készült tárgyak sokkal könnyebben és hamarabb megvalósíthatóak, mint mondjuk egy harmincméteres hegymászóépület. Az Architecture Uncomfortable filozófiáját az az előnnyé kovácsolt gyakorlati hiány is segíti, hogy egyikőjük sem profi asztalos, így ötletelés közben folyton arra is gondolniuk kell, hogy ezt majd nekik kell megvalósítaniuk is.

CAM00838

Ahogy a srácok meséltek a munkáikról, nekem az jutott eszembe, hogy kicsit úgy viszonyulnak az anyaghoz, ahogy a régi görögöknél Szókratész kérdezgette a tanítványait. Sosincs konkrét céljuk, hogy akkor most ők egy széket fognak csinálni ebből a két alapanyagból, hanem az egyes formákat és anyagokat faggatják, hogy vajon mire lehetnek jók egy kis közbenjárással.

A könyvespolcuk is hasonló módon választotta ki magának a funkcióját. Először ugyan volt rajta egy felesleges rész, ahova nem lehetett könyvet helyezni, de hamar rájöttek, hogy a könyvespolcra amúgy is mindenki szeret ezt-azt pakolni, így külön jó, ha van egy olyan rész, ahova nem kell és nem lehet könyveket pakolni:

Az Architecture Uncomfortable munkáinak az is fontos aspektusa, hogy megőrizzék valahogy az anyag eredeti kontextusát. A gyapjúszék váza ezért lett olyan, mint a birkák eleségéül szolgáló szénatartó:

Szívesen kísérleteznek mindenféle anyagokkal. A zsírkrétáról például kiderült, hogy ha a falámpák búráját belülről kiszínezik velük, akkor a lámpa elsődleges fénye ugyan fehér marad, viszont az azt körbevevő félhomályos részben már megjelenik a zsírkréta színe:

És miért kéne kidobni az egyszer végigégett gyertya viaszát? Valóban addig szép a gyertya, amíg nem olvadt el? – ezek a kérdések vezettek el a viaszújrahasznosítós gyertyatartóig.

“Mi az a minimális kényelmi állapot, ami elég?” Hát például ez a farönkből készült többfunkciós szék:

Fontos, hogy egy tárgy a funkcióján túl is jól nézzen ki, egyúttal hangsúlyozza is azt, hogy mire jó. Olvasólámpává alakítható villanylámpa.

Vendégsámli:

Vendégsámli, ha nincs vendég:

(képek: Tumblr)