Extrémen sportos divat: Oakley férfi napszemüvegek
“Londonban élő fotós vagyok, régóta követem az Urbanplayert” – kezdte levelét Kovács Richárd, hogy aztán olyasmikkel folytassa, amik miatt félretettünk mindent a desktopon, és bő két órán át elmerültünk abba a kontrasztos, drámai és szuggeráló látásmódba, amivel megközelítette a csak kevés ember előtt nyaralási úticélként lebegő afrikai országot, sőt, annak is egy szubkultúráját.
Richárd dokumentarista fotográfiában és fashionban egyaránt utazik, friss sorozata pedig ennek a két területnek az ötvözete: egy hónapot töltött tavaly Lagosban, ahol helyi kreatívokkal, tervezőkkel, stylistokkal kollaborált.
“Már a tanulmányaim alatt is kísérleteztem az éjszakai fényképezés újfajta módjaival, és eléggé élveztem. Sötétben fotózni igazán felvillanyozó dolog”
– mondta korábban az It’s Nice That-nek, és a nigériai sorozatában is izgalmas eszközökhöz nyúlt: színes zselékhez, LED-fényekhez, fáklyákhoz, villanásokhoz és egyéb fénymódosító technikákhoz.
Képei többsége az Afrika egyik legrizikósabb nagyvárosának tartott Lagos strandjain készült, mindegyik vastagon bekenve álomszerű misztériummal és a rögtönzés érzésével.
A fotókat túlmagyarázni aligha kell, ezért minket inkább érdekelt az, hogyan ment a boldogulás egy ilyen helyen európai fehér emberként, és eleve, miért döntött Lagos mellett.
“A projekt előtt több mint fél évvel találkoztam először a kortárs nigériai divattal, egy cikkben láttam említést egy tervezőről. Ezután elkezdtem több forrást kutatni, találtam további írásokat, újságírókat, akik érintőlegesen foglalkoztak a témával, nagyjából feltérképeztem, a kontinensen hogy néz ki a kortárs divatszféra, mely országok-városok mennek. Tehát először még nem csak Lagosra fókuszáltam, utánanéztem több országnak is, például Dakarban, Szenegálban is eléggé pörög a fashion ipar és a dizájnélet, meg persze Dél-Afrikában. Viszont a legtöbb, és számomra legérdekesebb tervezők Lagosból bukkantak fel, így esett végül erre a helyre a választásom.”
“Az is csak hozzájárult a kihíváshoz, hogy mindenhonnan rosszat lehetett hallani, hogy milyen veszélyes hely. Ami végül meggyőzött, hogy menjek, a sok ellenvéleménnyel szemben, hogy beszéltem pár nigériaival, akik járnak sokat külföldre is, és azt mondták, nem lesz semmi gond, menjek nyugodtan. Úgy gondoltam, az ő rálátásuk valódibb lehet, mint bármennyi hír és cikk a nyugati médiából.”
És Richárd ment.
“Egy olyan témát akartam felfedezni és bemutatni, ami talán még újdonság lehet itt a nyugati embereknek, és ami valamilyen szinten megkérdőjelezi vagy felizgatja az országról élő közvéleményt, hiszen a médiából sajnos nem sok jót lehet hallani Nigériáról. Ez persze igaz sok más távoli országra is” – tette hozzá.
Nyilván az volt a következő, hogy megtudjuk: hogyan építette ki a bizalmat a helyiekkel?
“Hosszas előkészítés, kutatás előzött meg mindent, amennyire lehetett, összegyűjtöttem a helyi tervezőket, kreatív embereket, akiket találtam, így lett egy hosszú listám, és elkezdtem kapcsolatba lépni velük. Szinte mindenki nagyon nyitottan reagált, úgy éreztem, ebből kisülhet valami izgalmas. Ekkor vettem meg a repjegyem.”
“Azt csak később realizáltam, hogy itt nagyon máshogy dolgoznak az emberek: sokkal spontánabbak, kevésbé precízek, az első két hétben egy szervezett fotózást sem csináltunk.”
Cserébe viszont elvitték őt a showroomjaikba, otthonaikba, koncepcióboltokba, házibulikba, éttermekbe. Nyilván segített, hogy Nigéria angol gyarmat volt, így könnyen szót értett mindenkivel.
Abban már kevésbé volt szerencséje, hogy ott tartózkodása alatt zajlott a helyi fashion week is, az összes szakmabeli lényegében ott dolgozott, ezért kicsit parkoltatták is a fotózást.
Richárd ezen a ponton megjegyezte, hogy Lagosban nagyon sok pénz van és rengeteg gazdag ember; a divatbemutatók az egyik ötcsillagos hotelben voltak, Naomi Campbellt hívták sztárvendégnek, akinek a pletykák szerint körülbelül félmillió dollárt fizettek, hogy ott legyen és négy napon keresztül exponálja magát reggeltől estig. Sok külföldi modell és szakmabeli is ott volt, ő véletlenül még egy volt óraadójával is összefutott, aki Ozwald Boateng-nek, egy nigériai-angol márkának fotózott.
Viszont az, hogy egy hónapot töltött ott, meghozta végül a gyümölcsét: rengeteg kapcsolatot épített, egy idő után már többen ráköszöntek az utcán, hogy Hello Mr Richard (ott fordítva mondják), Uber-sofőrtől kezdve egy ételfutárig, aki pár nappal korábban kaját vitt ki neki.
Persze nem volt minden fenékig tejfel, különösen a radikálisan káoszos és agresszív közlekedés, ahol az is teljesen normálisan, ha összekoccolnak autók, vagy hogy nincsenek felfestve az autópályák.
“Ilyenkor megtapasztalja az ember, hogy a nagy nyugati kényelem igazából mennyire nem magától értetődő, és sokkal jobban fogja utána értékelni.”
De nem volt egyszerű a fotóprojekt koordinálása sem: emailt például senki nem használ, weboldala sem nagyon van az ügynökségeknek, minden Instagramon és Whatsappon történik. “Elképesztően népszerű amúgy az Instagram Afrikában. Tehát mindent SMS-ben vagy Insta direct message-ben kellett szervezni, és minden elég last minute, ez néha elég stresszes volt.”
“Volt olyan, hogy valaki délelőtt írt, hogy délután csináljunk már egy fotózást. Ezt ugyebár Európában több nappal vagy akár héttel korábban fixálják le általában, szóval át kellett programozni a gondolkodásmódot. De végül ezért lett az anyag olyan spontán, többrétű és experimentális, amilyen.”
Különösen érdekelt minket az, hogy vajon a kreativitás igénye lebontja-e az olyan távoli kultúrák közötti kerítést, mint Európa és Fekete-Afrika? Több közös van bennünk, mint gondolnánk, vagy azért ennyire nem könnyű a helyzet?
“Az biztos, hogy egy közös téma közelebb hozza az idegeneket. De ez érdekes kérdés, mert szerintem rengeteg közös van bennünk, ugyanakkor hatalmas különbségek is. Ezt nem feltétlen csak afrikaiakra értem, hanem bármilyen más távoli ország lakosaira. Viszont éppen ezért kell világ látni, ha tehetjük. Én úgy látom, hogy a legkevésbé nyitott és legkevésbé elfogadó emberek azok, akiknek nincs módjuk vagy lehetőségük sokat utazni, világot látni, más kultúrákat megtapasztalni, és ez sok esetben nem az ő hibájuk, így hibáztatni sem nagyon lehet emiatt őket. A gond az, hogy abból a kevés információforrásból is, amihez hozzáférésük van, nem jó dolgokat látnak, tanulnak.”
Szerencsére a magyar fotós jó dolgokat láttat. Úgyhogy nézzük:
Még több minden tőle errefelé.