keresés menü

Hét hátszőrállító Autechre szám, ami rávilágít, hogyan hangozhatnak tök frissen még a régi zenéik is

Aphex Twin, Squarepusher, Plaid, u-Ziq, Autechre: ezeket a neveket mindenki csípőből fújja, aki ott volt, vagy nem volt ott, de mégis visszamenőlegesen feldolgozta magának a kilencvenes évek elektronikus zenéjének legkreatívabb (-művészibb? -absztraktabb? -megfoghatatlanabb?) korszakát. Nagyon hülye jelzős szerkezettel IDM-nek, vagyis intelligens tánczenének nevezték ezeknek a zenéknek a számoknak a többségét, annak ellenére, hogy inkább a fotelnek szóltak, mint a klubparkettnek – cserébe igazán emlékezetes opusztokat hagyományoztak ránk.

Most, hogy a máig Warp-anyahajónak számító Autechre este fellép az Akváriumban, idedobunk hét érdekfeszítő zenét tőlük, amikkel lehet készülni (noha mindenekelőtt idei friss lemezük anyagát mutatják majd be). Szerencsére most már délután besötétedik, így ez is adott a melegítéshez – Rob Brown és Sean Booth duója ugyanis szinte mindig szándékosan vaksötét teremben hajlandó csak fellépni.

Lego Feet – Part 1 (1991)

Mielőtt még Autechre lettek volna, Lego Feet néven alkottak, nem sokat, ellenben keveset. Még bőven az acid és a rave vonzásában. Persze egyáltalán nem nagytermes veretéses megközelítésben, hanem:

Flutter (1994)

Az Anti EP-t azért csinálták meg, hogy azzal tiltakozzanak a hírhedt 94-es Criminal Justice and Public Order Act ellen, amivel az angol parlament a teknóbulikat akarta elnyomni, betiltani. Konkrétan volt a törvényben egy olyan kitétel, ami azokra a bulikra vonatkoztatta a tiltást, amiken “repetitív” ütemek szólnak. Booth erről a számról azt mondta, szándékosan többféle ritmusvariációt építettek bele a dobgépből, amikre aligha lehet ráfogni, hogy ismétlődnek. Ebben a korszakukban egyébként még jócskán dolgoztak romanticizáló melódiákkal, amik egy csomó ekkortájt született IDM-zenében visszaköszönnek.

Stud (1995)

A Tri Repetae című harmadik nagylemezükről az úgynevezett lassú kibomlást érhetjük tetten. Hogy végül a sodró, földöntúli csippanásokkal tűzdelt zene feloldódjon egy messzi tovatűnésben.

Rpeg (1999)

Sean Booth egy interjúban elmondta, hogy a hiphop komoly fordulópont volt nála, amíg nem hallott elektrót és látott brékeseket brékelni, nem is akart nagyon zenét írni. A hatások letagadhatatlanok:

https://youtu.be/WQDbk_nY_48

Parhelic Triangle (2001)

Confield című albumuk az egyik legszabadoneresztettebb, kompromisszumok által megszorított – na nem mintha valaha is engedtek volna ilyesminek. De a saját kontextusukon belül is (többek között) itt voltak a legkísérletezőbbek. Potens, vészjósló, disszonáns, testes, gyönyörű:

See On See (2010)

Aki erre a szépséges szirénre nem alél el, az nem ember!

T Ess Xi (2013)

Az Autechre képességei abban is megmutatkoznak, hogy bírnak démonian sötétek, de lepkekergető módon játékosak is lenni. Ez itt most az utóbbira egy príma példázat, csak hogy ne valami sújtólégszerű kaszabolással zárjuk a szelekciót – arra majd este talán sort kerítenek.