Sokféle módja van egy friss album közdtudatban való elhelyezésének, a PR-emailektől kezdve a mindenféle gerillaakciókon át a botránykeltésig. A legintimebb, és a tényleges zenei élményt leginkább szem előtt tartó húzás, amivel nagyot lehet nyerni, mert úgyis mindenki emlékezni fog rá, az félúton van a promócédé kiküldése és egy lemezbemutató koncert között: ez a listening party.

Helyszínnek ráaásul sikerült a Hotel Forumot választani, egy szovjet brutalista zsánerben felhúzott, szállóvendégeket már nem fogadó betonbestiát, aminek a recepciója meg az utána következő pár terem ma menő bulivennyúként üzemel hétvégenként.

Elég jó előfeltételekkel indulhatott így az este, amihez hozzájárult a bejáratnál a kezünkbe nyomott grátisz füldugó. Persze ettől még enyhén aggodalmaskodva tespedtünk rá az egykor talán még párttitkárok által is koptatott komcsi óriásszőnyegre, mármint annak ismeretében, hogy az albumról hivatalosan megjelent első zene Aphex Twinhez képest egy nem túlötletelt eresztés volt. De hát kíváncsiak voltunk, na, meg rajtunk kívül még egy kisebb kamaramoziteremnyi ember, hogy aztán a háttérbe vetített logó időnkénti felvillanásával párhuzamosan végre valaki megbökje a PLAY-t. Ilyesmi volt:

Sikerült bensőségesre szabni az egész szituációt, emberek törökülnek, arccal előre, nekik-nekünk játszik a művész úr, még ha nincs is itt, és az elsők között vagyunk Európában, akik meghallgathatják a lemezt (még ha egy nappal korábban már meg is jelent kalózoldalakon). Kiválasztottság ide vagy oda, az első húsz perc elteltével már olyan szavakat mormoltunk magunk között halkan, hogy 2003, kávéház, meg komolytalan. Eszembe jutott az is, hogy ha ez nem búcsúlemez, akkor semmi.

Elkezdtem azt feltételezni merni, hogy ez a 90-es évek korai kísérletező formavilágába való beleállás épp úgy jó, ahogy van. Richard James volt már forradalmár épp elégszer, most miért ne szórakoztathatna azon a nyelven, amit a legjobban beszél, sőt, amit ő maga talált ki? Szép múltat borostyánba záró ambientszintik, könnyedén ziháló ütemek, szevasztok, ha lehántom rólatok a Nagy Elvárások Jézus-köpönyegét, akkor igazából nincs is különösebb gondom veletek! Még akkor sincs, ha nem ehhez a lemezhez fogok nyúlni, amikor éppen valami motivációra lesz szükségem.

Itt pedig bárki által azonnal hallgatható a lemez:

Röviden azért összefoglalnám az esemény maradék részét is, hiszen ez mégiscsak elsősorban a Warp-ról szólt, a huszadik század egyik legfontosabb elektronikus és indie-zenei intézményéről. És játszottak mások is.

Például a technikás-groovy matekrockban utazó Battles, akiket rettenetesen vártam, meg is kaptam a lehengerlő masszivitást és pontosságot. John Stainer dobost csak néha lehetett észrevenni a tömegből, amint felnyúl ráverni a feje felett jó fél méterre elhelyezett cinre, de még annak is lejött, hogy itt ő parancsol – nem akárhogyan -, aki talán sosem hallott egyetlen szuperül megkonstruált Battles-számot sem. Az este másik nagy ásza a minden fényforrást lekapcsoltató Autechre volt, borzasztóan zsigeri, az életművön átvonuló spektrummal, annyira volt sújtó, telítő (néha egyenesen punk!) élmény, hogy az oda nem illő módon utánuk azonnal kezdő Hudson Mohawke trapjével még csak véletlenül sem akartuk elrontani. 

Squarepusher és Rustie pedig az utolsó pillanatban tűnt el a line upból, őértük azért elhullajtottunk egy-egy sóhajt. Nem úgy az LFO-ért: Mark Bell ugyan fellépett, de hiába a cikázó fehér geometriai formák és a jó zenék, a legszégyenletesebb poticsavargatós habisztizés történt félig lehajtott laptoppal. Ott is hagytuk, de nem is szegte a kedvünket a korábbiakért.

Kösz, Krakkó!