A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
A zeneadók unalmas popslágerei és cukormentes punkrock után a Kraftwerk valami teljesen új volt számomra. Ráadásul akkor már komolyan érdeklődtem a robotika és a science fiction iránt, és a tankönyveim helyett is inkább Transformers-képregényeket forgattam. Aminek aztán meg is lett az eredménye. Gyerekek, tanuljatok jól, írjátok meg a házit, különben utcaseprő lesz belőletek. Vagy zenész.
Introvertált, kíváncsi kissrác voltam, erősen lenéztem azokat, akik szabadidejükben mindenféle villódzó fényekben rángatták testüket monoton dübörgésre, ahelyett, hogy mondjuk fekete lyukakról olvasgatnának vagy a párhuzamos dimenziók létezésének lehetőségéről. Aztán úgy a középiskola közepe felé végre hozzánk is bekötötték az internetet, és innentől új korszak nyílt számomra. Akkoriban a Rammstein volt a kedvenc együttesem, így nem meglepő, hogy a Funker Vogt a maga hasonlóan kimért, militáns ütemeivel, szigorú, torzított vokáljaival és science fiction világával új kedvencemmé vált, és egyúttal vissza is rántott az elektronikus zene világába.
A Funker Vogt-tal pedig megnyílt az út az electro-industrial és az aggrotech világába, ami aztán sikeresen be is szippantott jó pár évre, így tinédzserkorom jelentős részét mindenféle elhagyatott gyárépületekben töltöttem, olyan emberek között, akik úgy néztek ki mintha valami Shadowrun regényből szabadultak volna. Na meg persze ott voltak a függönyruhás gótok is, akikkel a zenei kapcsolatunk elég laza volt, de afféle számkivetettekként ők is hozzánk csapódtak. Ebben a korszakban ismertem meg a Combichristot ami valahogy egyesített magában mindent, amit én akkor a zenében szerettem. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, két Combichrist festmény figyel a falamról amit két lánytól kaptam. Sőt, egyszer születésnapomra Mondik Noémi is rajzolt nekem valami ezzel kapcsolatosat. Kár, hogy nincs már meg az a kép. Pedig meglehetősen érdekes alkotás volt.
Emlékszem, a Crystal Castlest még azelőtt sikerült megismernem, hogy híresek lettek. Lelkesen mutogattam is minden ismerősömnek, hogy ez mennyire jó, de többnyire csak értetlenkedő pislogás volt a reakció. Akkoriban már én is zenélgettem, illetve akkor kezdtem újra, így fel is ötlött bennem, hogy kellene valami hasonlót csinálni. Van is jó pár Crystal Castles-jellegű kiadatlan számom, de sajnos sosem sikerült hozzá megfelelő énekest találnom. Nem is a tehetséget hiányoltam, hanem inkább a lelkesedést. Pedig jó lett volna.
Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem a Drive-ot nézve döntöttem el, hogy kellene valami 80-as évek akció-, sci-fi- és horrorfilmjei által megihletett, a jövőből a múltba révedő elektronikus zenét csinálni. A Lazerpunk! afféle “justforfun”, unaloműző projektként indult, de aztán rámtalált Vestron Vulture, aki bemutatott a Synthetix.fm közösségnek, ahol olyan embereket ismerhettem meg személyesen mint Protector 101, Perturbator, Garth Knight, Jon of the Shred, és még sok más olyan zenészt akiknek akkorra már agyonhallgattam minden zenéjét.
Innentől aztán teljesen belszippantott a retrowave világa. Az oldschool videojátékok, a régi vhs-filmek, a retrofuture, a 80-as évekbeli amerikai izomautók, gyerekkorunk szuperhosös rajzfilmjei és képregényei… Ezek mind olyan dolgok amikre nosztalgiával gondolok vissza. De biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ahogy a jövő sötétül és kezdünk ráébredni, hogy fiatalkorunk sci-fi regényeinek disztópikus cyberpunk jövőképe egyre inkább a jelenünk, úgy lesz a múlt egyre vonzóbb. De amíg nem jön el az a nap, hogy fel kell venni a HEV suitot meg a feszítővasat, addig én maradok a zenénél.