Tökéletes offline marketingeszköz a plakát kültéren és beltéren egyaránt
A Guardiantól nyúltuk ezt a streamet (ha eltűnne, akkor itt találjátok, vagy az NPR-en), ami a 46 éves Tricky tizenegyedik szerzői albumát rejti. Az alacsony, de szikár, jamaikai felmenőket és egy zűrös családot maga mögött tudó zenész nevét a befordulós, lassan poroszkáló bristoli műfajjal, a trip hoppal szokás azonosítani – debütalbuma, az 1995-ös Maxinquaye óta pedig hatalmas rajongótábora lett, amivel máig nehezen tud mit kezdeni. Számtalanszor elmondta interjúkban is: a hírnevet nem neki találták ki. Sőt, a rajongóit sem szereti rajongóknak hívni, mert szerinte ugyanazt meg tudnák csinálni, amit ő.
Tricky ráadásul többet is hozzátett a műfajhoz, mint pályatársai: egy rémisztő adagnyi szuicid hangulatot, akkora fojtott energiát, megfoghatatlan fekete anyagot, amivel, emlékszem, az öt évvel ezelőtti Szigeten lesújtó koncertje alatt szinte bármit tehetett volna a közönséggel. Ha ott, helyben alapít egy szektát, fél óra alatt lett volna egy kommunája.
Persze lehet, hogy ez csak az én benyomásom volt, ahogy a lehúzott fényekben figyeltem a színpadot elképesztően sűrű aurával betöltő, félmeztelen sziluettet.
Ahogy azt eljátszottuk FKA twigs albumánál (pláne, hogy őt meg Tricky elfeledett húgaként emlegettük), idebökünk néhány kommentárt is az egyes számokhoz, hátha másokban is ébresztünk néhány gondolatot. Egyetérteni nem kötelező, sőt! Persze elolvasni sem. Továbbmegyek, először ugorjatok a streamre, és csak utána olvassatok bármit is.
Sun Down >>> törzsiesített dobolással-botozással kezdünk, de mielőtt beleégne a retinánkba a tábortűz, megfeleződik a tempó, és elkezd fájni az élet. Lassú betonmetronóm jár balra-jobbra, bármi történhet.
Lonnie Listen >>> “Miért nem barátkozol velem a Facebookon?” – kérdi Tricky a dalban, ami alapjait és szerkezetét tekintve akár úgy is jellemezhetnénk, hogy digitális blues-hop. (Vagy trip hop, haha!) A rozsdás géphangokkal is megkínált, lomha beatekre fektetett kérlelhetetlen szövegeket, amikbe Mykki Blanco is bekapcsolódik, apró szigetekkel tűzdeli meg Francesca Belmonte éneke.
Something In The Way >>> Ebben a pillanatban nincs még egy olyan dal, amihez jobban passzolna a kocsigumik sistergése az esős aszfalton, amint beszűrődik a résnyire nyitott ablakon át.
Keep Me In Your Shake >>> Egyetlen sokat látott farkasként lépdelünk a szürkületben a nyakunkba akasztott gitárral.
Nicotine Love >>> De hát erről már írtunk! Ez volt az a dal, ami technoid kezdésével jól megtréfált, hiszen az előzőekből már kiderült, hogy hiába a finoman érkező lábdobok és az electroclashesen hasogató szintik, ez az album sem a táncparkettre íródott – bár állítólag Tricky klubokban töltött évei is inspirálták.
Gangster Chronicles >>> De haragos valaki! Mi ez, posztgótikus battle hiphop? Bármi is, reméljük, hogy egy szándékoltan megfejthetetlen motívumokkal ellátott, feketére mázolt templomban készül hozzá klip. Ja, és a kórusban felcsengő goszpeles női vokál nem emlékeztet valakit valamire? Khm.
I Had A Dream >>> Nekem az az álmom, hogy tudjak kezdeni ötödjére valamit ezzel a számmal, mert az első négyben nem tudtam.
My Palestine Girl >>> ALÁBUKUNK. Mármint trickiánus értelemben. Amivel nem is lenne gond, ha nem jönnének olyan sorok, amik populistán meglovagolják a közel-keleti ütközőzónát. “I take a trip to Gaza, it’s love I’m really after.” Ühüm.
Why Don’t You >>> Csak én nem érzem a breakbeatmetált?
Silly Games >>> A dal, ami a maga felszínes bugyutaságával úgy lemaradhatott volna a lemezről, mint a sicc.
Right Here >>> Csak én fáradtam el az eddigiekbe, vagy ez tényleg olyan, hogy semmilyen? Album első fele és album második fele 1:0.