Miért érdemes az épített medence mellett dönteni?
Tegnap ismét a Trafó adott otthont a a szuperkurrens gépzenei szeánszokat tető alá hozó Electrify széria harmadik felvonásának, ami a korábbiakhoz híven megint főleg az agynak szólt, kora estétől éjfélig, hogy a résztvevők aztán továbbindulhassanak a pesti éjszakának valamilyen másik szegletébe, ami úgysem fogja legyőzni azt az élményt, amit itt kaptak. Beszámoló, röviden.
Sajnos a Route 8-tel közös splitlemezét bemutató Danada Cry-t lekéstük, így a 12z-vel indult számunkra a széria harmadik része a Trafóban. A 12z a szokásos megfoghatatlan terepéről indult, a gitárosok adták az esetenként drone-ba, máskor egyszerű dallamtöredékbe átbillenő, széteffektezett, posztrockosan minimalista alapokat, Porteleki Áron pedig követhetetlenségében is lenyűgöző dobjátékával bontogatta szét mindezt egészen addig a pontig, ahol már majdnem szétesik az egész. A műsor második felében aztán, némiképp beváltva az ígéreteket, miszerint a 12z lesz az új Silf, mindez észrevétlenül átcsúszott valami absztrakt zajtechnóba és ekkor már a gitárosok is a laptopjuk fölé görnyedve diktálták az ütemet. (Lang Ádám)
Ezután a kanagawás Birtalan Áronnal kiegészülő Silf pedig mintha az új Pete Swanson próbált volna lenni. Talán helyesebb is lett volna egy Alpár – S Olbricht – Birtalan trióról beszélni, ugyanis a Silf boldog acidjét félretéve zsongó, többszólamú drone-okból kiindulva jutottak el egy szép vargabetűvel valami kipreparált zajtechnószerűségig, úgy hogy a 45 perces, a terem közepéről egy csomó kütyüvel és egy basszusgitárral összevarázsolt szett minden egyes perce öröm volt. Mindehhez amúgy a Syncnoise Crew biztosította a zene íveire és torzulásaira érzékenyen reagáló, szuper animációt. Az after fellépőit nem tisztem elbírálni, de Mika Vainio kiesésével nálam simán ezé a zajos Silfé lett az este legjobb szettje. (Lang Ádám)
A feloszlott oregoni Yellow Swans fele, Pete Swanson viszont emelte a tétet: nem csak a közönség fölé magasodó színpadot utasította el, de a fényeket is. Mindössze pár csóva súrolta az ő sziluettjét, ami már magában is szuggesztív látvány volt a vak hangyákként botorkáló emberek gyűrűjében, de a pokol tornácának kapuja csak ezután nyílt meg.
Csikorgó, nihilista zajtechnója, és az előbb említett feltételek ugyanis úgy plántálták a belvárosi kulturális központba a szakadár raktárteknóbulik nyers hangulatát, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. A sötétben azok is táncolni kezdtek, akik amúgy nem tennének ilyesmit, valaki pedig mintha még egy pogókezdeménnyel is megpróbálkozott volna. Nem maradt sok választás, fejet kellett hajtani: a vasszigorral bólogató Swanson kizárt minden felesleges ingert, még egy-egy felvillanó mobilkijelző is vakítóan zavaróvá vált, ő pedig egy hardcore punk zenekar könyörtelenségével játszotta el a szombat esti vezénylő tábornok hálás szerepét. Úgy diktált, hogy én azonnal leszavaztam volna rá.
Annyira leírnám még a szintetikus srapnel kifejezést is, ha a FACT nem tette volna már meg a vele készített interjújában. Swanson membrángyilkos produkciójánál már csak az volt a rokonszenvesebb, amikor lehozott minket a menetelős milícia-tripről, megbökte a stop gombot, majd eloldalgott a színpad széléig, hogy leüljön, és elfogyassza a maradék ásványvizét. (Unger András)
Remegve várjuk a következő felvonást, mert ez a sorozat úgy kellett már ennek a bulinegyed által magára hagyott, elektronikapárti közönségnek, mint egy falat kenyér. Persze reméljük, hogy az Ultrahang, a külvárosi technósok meg még páran addig is segítenek átvészelni ezt a nehéz időszakot.