A suttogó hype beérett, az “ezt látnod kell” kultzenekarból az indie szféra egyik elsőszámú zenekara lettek.
StereogumEz a fajta empátia és gyengédség nem csak kivételes 2019-ben, hanem mondhatni radikális.
ViceA Two Hands-en megállíthatatlanok.
PitchforkIlyesmiket írkál a mértékadó popsajtó a Big Thief negyedik lemezéről, a Two Handsről, ami szemben az eddigi három, kortársi időn kívül eső lemezével szemben nagyon úgy fest, hogy egy hiánypótló anyag tud lenni – úgy a gitárzenei közegben, miként a világ egészét nézve.
Míg a Big Thief első két lemezén a lecsupaszított akusztikus dalok váltották egymást a slágeres indie folk témákkal, addig az idén májusban megjelent UFOF egy befordulós lemez lett szürreális, álomszerű szövegekkel. És bár csodálatos lemez volt, összességében a zenekar addigi legjobbja, de maradt egy kis hiányérzet: mintha elfelejtődött volna a zenekar egyik oldala.
Aztán a Szigetes fellépésük másnapján bejelentették, hogy október 11-én jön az “égi” UFOF “földi” párja a Two Hands, amit öt nappal az UFOF erdei felvételei után rögzítettek a sivatagban. A dallistán pedig ott volt csomó olyan szám, amit már évek óta játszottak koncertjeiken, és amiket évek óta követelnek a rajongók, hogy legyen már belőlük rendes felvétel.
Ha ars poeticát kéne választani a Two Handshez, akkor alighanem ez a két sor lenne az a Forgetten Eyes című számukból. A Two Hands ugyanis nem csak a zenekar eddigi legjobb lemeze lett, hanem egy olyan úgymond magának való zenekarból Adrianne Lenkerék mintha elkezdtek volna koruk szószólóivá válni. Bejöttek olyan témák, mint a fegyverviselés (The Toy), a társadalom perifériáján élők (Forgotten Eyes) vagy a rendőrségi túlkapások (Shoulders). A Not eredetijének a végén lévő Neil Young-os gitárszóló pedig ott, azon a helyen minden túlzás nélkül állítható, hogy az év egyik legfontosabb zenei momentuma.