Mutatjuk, mennyi mindent magaddal vihetsz a pelenkázótáskában!
Ukrajnában három évvel ezelőtt forradalom volt. Azóta meg háború van. Ezrek költöztek ki a Maidanra ( a kijevi főtérre), mert felbaszták magukat az ország orosznyaló vezetésén. A hazai netadó-, CEU- és hasonló impotens tüntetések helyett barikádépítések, tűzharcok és civil áldozatok árán végül megdöntötték a kormányt, így viszont az oroszoknál rendesen kihúzták a gyufát. Az uniótól és amerikától hiába vártak segítséget, Putyinék átrajzolták a térképet, elfoglalták, aka ”függetlenítették” az ország keleti felét, az ukránok meg ottmaradtak az EU és a nagymedve közé szorulva a felvilágosult euro-keleti mivoltjukban. Ha röviden és kicsit dilettánsan foglalom össze, kábé ez történt.
Az ezután kialakult újkori dekadens közhangulat egy nagyon unikális kulturális forradalmat eredményezett. A divattervezők, kocsmárosok, festők partyszervezők kialakították a maguk kijevi hangját, ami kritikus, szláv, politizáló és militáns egyben. Ennek az egyik lenyomata a Схема, az egyetlen profi, több ezreket mozgató partyszervező társaság.
Ha tizenkétszer nem néztem meg az i-D videóját Kijevről, akkor egyszer sem.
Vettem egy repjegyet februárra Kijevbe, utólag kiderült, hogy pont akkorra, mikor a divathét volt. Erről a Díványra írtam is egy cikket. Furcsamód egy héttel azelőtt, mielőtt kimentem, megkerestek a cхема-sok, hogy nem akarunk-e kollaborálni a LÄRMmel. Teljesen befostam, hogy megismerhetem őket személyesen is. Végül egy nagyon görbe kedd estén örök barátságot kötöttem Lerával, a csapat operatív vezetőjével és Slavaval, aki a Схема atyja.
Nem sok kérdés maradt ezután, hogy kimegyek-e a következő bulijukra.
Ezt egy helyi filmgyárba szervezték. A város közepén volt, az állatkert mellett, mégis közepesen evidensen megtalálható helyszínen. Mivel már volt egy képem a helyi éjszakai életről, meg az i-D videót is kívülről fújtam, kábé tudtam mire számítsak.
De amit élőben tapasztaltam, azért az még így is felkavart.
Elsőként érkeztünk a helyszínre, mert az előző estét sikerült a buli aktuális külföldi meghívottjával, Ernestas Sadauval és a litván techno szervező barátaival töltenem. És hát volt még a csapatban annyi tegnapról, hogy nem tudtak a seggükön ülni, nyitásra oda kellett menni.
Ennek köszönhetően végig tudtam követni azt, hogy amint az embereket elkezdték beengedni a helyre, azok rohantak a tánctérre és azonnal elkezdték csapatni a facebookon terjedő orosz partyvideókat kenterbe verő baszatást.
Mert szó sem volt arról, hogy az első DJ bármiféle warmupot tol asszimilálódás címszó alatt, annyi volt már tizenegykor a BPM, mint csillag az égen.
Felvettem a legeslegelső embert, aki belépett:
A tánctér puritán volt. A filmgyár adottságait használták ki, ipari vázszerkezetekből építették a bárpultot, a helyen lévő darukra installálták az altmanok nagy részét. Vetítés nem volt, csak fehér fényű lámpákkal és nagy teljesítményű stroboszkópokkal tették dinamikussá (az amúgy is elég dinamikus) táncteret.
A fényeffektek a tizenkét órás buli alatt szépen lassan bontakoztak ki. Nem adtak ki sose mindent magukból, egy-egy iszonyúan teátrális vezérlést volt, hogy csak egyetlen pillanatra villantottak fel és soha többé nem láthattuk őket. Ennek köszönhetően masszívan-kellemesen összezavarták a táncolókat, akik keresték utána a fényforrás helyét, de hiába.
A közönség 80 százaléka úgy volt felöltözve, mintha egy emberként nyálazták volna át a 2001-es Bravo magazin divatmellékletét.
Ez 2500 embernél egy igen jelentős tömeget jelent. Releváns kérdés itt, hogy kik ezek. Kábé a közeg 10 százaléka hiteles külvárosi arc volt, akikkel Scooter óta nem sok történt. Ők azóta is ezt hallgatják, így táncolnak és egy pillanatra sem gondolkoztak azon, hogy mit vegyenek fel.
A másik 10 százalék úgy nézett ki, mint bárki más pénteken a lermben. A maradék 80 százalék viszont jelentős időt és energiát fektetett abba, hogy a nem olyan távoli és nem is olyan közeli múlt partyszettjét hozza.
Az instagramot lapozgatva végig néztem, hogy ezek a gyerekek hibernálták-e magukat az évezred forduló óta, vagy műgonddal rakják össze ezt az autentikus megjelenést. Többjüknél azt láttam, hogy
pár éve még rendes bershkás lattézó képeket töltöttek fel, amit most kutyaláncos, műbőrszoknyás, sportszemüveges, anti-esztétikára cseréltek.
Egy jó szociológus most vehemens kritikát tudna megfogalmazni a jelenséggel kapcsolatban, ám elmondom én mit érzek: nekem ez kurvára tetszik.
Azért tetszik, többek közt, mert itthon soha nem történne meg ilyen. És irigy vagyok. Akármilyen poszt-politikai-traumális helyzetben lennénk, soha nem tudna egy magyar bulizó annyira komolyan venni egy kort, divatirányzatot, hogy így átlényegüljön, tudjon ilyen fesztelenül baszatni és klasszikus értelemben ennyire szarul kinézni (itt most nem a szubjektív véleményemet írom le, mert szerintem geci jól néznek ki és oltárian táncolnak, hanem a társadalmi többség megítélését fogalmaztam meg).
A buli vége felé, reggel tíz-tizenegy magasságában is látni lehetett tizenhárom év körüli gyerekeket, akik (természetesen színjózanul) végig ugrálták a bulit, ahelyett, hogy otthon lapozgatták volna a tabletjüket.
A buli szervezői amúgy maguk is jól szórakoznak a közönségükön. Ők két lépés távolságból figyelik ezt az egészet, a koncepciózusan felöltözött tinédzsereket és a saját dj-iket is, akik (kissé sajnálatukra, de) mindennemű művészkedés helyett úgy tolják az aréna révet, mintha az életük múlna rajta. Teljesen érthető számomra, hogy nekik ez sokszor túl hatásvadász volt, viszont én olyan extázist éltem át erre a zenére, mint azelőtt soha egyetlen elektronikus zenei eseményen sem. De lehet, hogy csak többször kéne járnom a Morrisons Ligetbe.
Kétezerötszáz ember közt csapatni, úgy, hogy akármerre nézel, azt hiszed, hogy húsz évvel ezelőtti buli youtube videójában vagy, az egy olyan élmény, amit nettó balgaság kihagyni 2017-ben. Fel-fel üti a fejét a műfaj itthon és az unióban, de sokkal mímeltebb és kiheréltebb verzióban.
És olyan szerencsés időket élünk, hogy senki nem takarózhat azzal, hogy egzisztenciálisan nem engedheti meg magának, hogy kimenjen Kijevbe. Az ukrán-magyar határtól 1300 forint a hálóvagonos vonatjegy. Kint lenni olcsóbb, mintha itthon maradnánk. Öt-hatszáz forint egy üveg fasza vodka, százharminc egy doboz cigi. Négyszázból jót kajálunk. A buliban nagyon drága volt a sör, nem is sokan ittak, mivel ötszázba került. Két-háromezer forint egy eki, kétezer-kettőfél a szpíd. Ezek tényleg luxus tételek, de hát nem is kötelező velük élni. Az Uber (mert van!) négyszáz forintért haza visz a városon belül kábé bárhova.
Kijev egyébként egy gyönyörű város, sok fasza újvonalas és régimódi vendéglátóhellyel, érdekfeszítő kiállításokkal, sok női dj-vel, biztonsági őrrel, kiszámíthatatlan politikai helyzettel és érzékeny, kicsit zárt, de hálás művészközeggel.
Még képek.
