A távoli elérés egyre inkább alap követelmény a kamerarendszerek esetében
Nem is tudom, mikor hallottam utoljára ilyen kendőzetlenül őszinte, gyilkosul hatásvadász, de a buta hangokat mégis intelligensen elkerülő kiadványt. Nincsenek nyenyergően idegpályatépő diplós szirénázások, sem membránrotyogtató Skrillex-smirglizések, hanem főleg csak dobgép.
És dobgép.
És még dobgép.
És még több dobgép.
Meg egy rakat szöveg. Szokás szerint szexről, többnyire.
“I rap about pussy cuz my niggaz love it /
Show your clit, let me see you rub it.”
Spank Rock egyébként YoYoYoYoYo című, roppant szórakoztató albumával törte át a figyelem korlátait 2006-ban, ami a baltimore club és miami bass és egyéb klubrobbantó műfajok hatásait szívta magába ravaszul, hogy azt még a szemüveges hipszterek is bírják, de aztán a fél évtizeddel későbbi folytatás (Everything Is Boring and Everyone Is a Fucking Liar) némileg kicsúszott a hallgató fülek kezei közül, hogy képzavarozzunk is kicsit.
Ez az új EP viszont úgy trap, hogy nem az, úgy dobja a dropokat, hogy nem érezzük őket dropoknak, és úgy csavar az ujjai közé, hogy legszívesebben most rögtön buboréksegget eresztenénk egy floridai night clubban, miközben ez döng 120 decibelen. A producerek között Boys Noize, Kid Kamillion és Noah Breakfast is feltűnik. BOOM!