Fogyassz matcha pohárkrémet menopauza idején is!
Az 1991-es Frequencies debütalbum sarokköve volt az akkori, internet előtti elektronikus zenének, ez pedig a vezérfonál rajta. Egyik végpontjában az angol, a másikban az amerikai szcéna (hatása) állt, az emberek pedig szenvedélyesen adták kézről-kézre, szájról-szájra. Nem mellékesen pedig ez lobbantotta fel a Warp lemezkiadót övező figyelmet is, hiszen az első zene volt, ami betalált a brit top 20-ba.
Szintén az előbb emlegetett örökzöld kiadványról való, ebben Bell szofisztikált oldalát is megmutatta, a ravaszul beúszó szintiszőnyegeivel és alumíniumos csilingelésével (személyes megjegyzés: személyes kedvenc trekkem volt ez az albumról).
Ez már Carl Craig kiadójánál, a detroiti Planet E Comminucationsnél jött ki álnéven, és legyen bármennyire is gyorsabb tempót diktáló a mai klubzenékhez képest, fülledt jackelésére ma is bárki hamar maga köré tud képzelni egy sötét, levegőtlen, de annál jobb hangulatú éjszakát valamilyen elhagyott raktárban.
Az útkereső izlandi énekesnő hamar ráismert tehetségére, és negyedik (illetve harmadik, ha a vicces 1977-es gyereklemezét nem számítjuk) albumára, a Homogenicre szépen be is rántotta, ami a produceri teendőket illeti. Bell onnantól a haláláig segédkezett Björk albumain. Erről a lemezről amúgy a legtöbben a Joga-t ismerik – igen, ez is Bell -, pedig a Hunter című nyitószám sokkal csalafintábban merít az LFO-mágus örökségéből azokkal a zihálóan sepregető pergőkkel.
A rapper Del tha Funkee Homosapien a maga terepén, a hiphopban éppolyan úttörőnek számított mindig is, mint Mark Bell – és mintha csak törvényszerű lenne, hogy a hasonló ütemben kattogó agyak fogaskerekei egymásba akadjanak, természetesen őket is összesodorta a sors. Érdekes összehasonlítani az eredeti darabbal, ami még nem viselte magán Bell digitális bolygatását.
A Táncos a sötétben soundtrackjéhez is bőven volt köze Bellnek, a leginkább ehhez az emlékezetes dalhoz, amiben Selma az acélgyárban dalol együtt a súlyos gépekkel.
Ha nem tudnánk, hogy Mark Bell van a háttérben, akkor is az első tippjeink között lenne, már az első taktusok alapján is. Stúdióbűvészkedése nagyban hozzásegítette az őt felkérő Depeche Mode-ot, hogy frissítsenek a hangzásukon, és talán abban is, hogy Dave Gahan túllendüljön a maga heroinista, a zenekar meg a lélektani krízisén.
Az LFO harmadik albuma megint szép lett, méltó régi nagy híréhez, ezzel a “slágerrel”, aminek paranoid technóját a legtöbben Gaspar Noé Enter The Void című mozijából ismerhetik.
Björk ide, Depeche Mode oda, emberünk alól nem csúszott ki a talaj egy percre sem, és ha éppen úgy hozta a kedve, összehozott ilyen táncparkett-közepén-csukott-szemmel-mantrázó bestiát is.
Björk legutóbbi, csodálatos technológiai-multimédiás konceptlemezén, a Biophilián Mark Bell ezt az egyetlen zenét írta (igaz, a többit meg programozta), ami akár egy búcsúüzenet is lehetne a maga megrendítő dobmentességével. Mindenesetre mi ezzel búcsúzunk tőle.
(Nyitókép: PYMCA, Universal Images Group)