Két hónappal ezelőtt írtunk arról, hogy egy német művészeti csoport kezdeményezésére urbánus méhészet indul Budapesten, és feltettünk néhány olyan kérdést is a projektgazdáknak, ami mindenkit érdekelhet, főleg azokat, akik rettegnek a fullánkoktól, illetve akiket érdekel ez az európai nagyvárosokban már régóta űzött hobbi.

A Közösségi Méz projekt most elért a nyilvánosság fázisáig: a szerdai sajtótájékoztatón végre kiderült (nem mintha a Tumblr-ről nem derülhetett volna ki eddig is, ha jobban figyelünk), hogy a fővárosba költöztetett három méhcsaládnak a Műcsarnok mögött találtak otthont, egészen pontosan itt. Ebben a hátsó szegletben álltak fel a most is méhek által körbezümmögött kaptárak, amiket július elejétől gondozott az az amatőr méhészcsoport, ahova eredetileg bárki jelentkezhetett. A frankfurti finger group két tagja, Andreas Wolf és Florian Haas rögtön egy izgalmas ténnyel nyitott: rutinos, öreg méhészek kifejezetten javasolták nekik, hogy a méheket vigyék be a városba, mert ott jobb feltételeket találnak.

Erdődi Katalin projekt-koordinátor, valamint Andreas Wolf és Florian Haas ötletgazdák

Az egyik jelenlévő méhésztől később megérdeklődtük, mégis mik ezek a jobb feltételek, amiket egy nem feltétlenül állatbarátnak gondolt nagyváros nyújtani képes, hogy aztán teljesen evidens válaszokat kapjunk, amikre magunk is rájöhettünk volna. Például míg vidéken egy tomboló nyári szárazsággal nem sok mindent lehet kezdeni, addig a városban azért szoktak öntözni. A vidéki legelőket gyakran kezelik rovarirtó szerekkel, amik a méheket sem kímélik, és áttelelés szempontjából is jobb egy emberek által sűrűn lakott település.

De nem csak a méztermelés a cél, hanem a tudatosság növelése is: a kaptárak mostantól kezdve Új Múzeum Méheknek fantázianév alatt egyfajta kiállítótérként funkcionálnak (úgy van, ingyen lehet őket felkeresni), és mind a három egy-egy külön aspektusát villantja meg a városi méhészkedésnek. És mindeközben persze ott szálldosnak körülöttük a szárnyasok.

Megegyük őket? Igen? Nem?

Az első háztetős “vitrinmúzeum” azt mutatja be, hogy a méhek micsoda példaértékű demokráciában működnek együtt, akár többször is megvitatják egymás között, hogy legyen-e kirajzás egy jobb, virágokban gazdagabb méhlegelőre. A második az ENSZ 2013-as javaslatára reflektál, vagyis hogy érdemes elgondolkodnunk a rovarfogyasztás lehetőségein, a harmadik pedig arról szól, hogy a közösségi méhészet hogyan szolgálja a teljesen más társadalmi környezetből érkező emberek egymásra találását.

De ezeket sokkal jobb élőben meghallgatni: holnap, augusztus 22-én este hattól félórás turnusokban várják az érdeklődőket, menni márpedig érdemes, és a méhektől sem kell tartani. Csak ne elölről közelítsünk a kaptárakhoz, mert annak annyira nem örülnek.