A budapesti éjszakát rengeteg partyfotós járja hétvégente, egy 18 éves lány viszont két éve egy másfajta szemszögből kezdte el dokumentálni a körülötte lévőket. A beállított képek helyett az érdekességeket keresve az atmoszféra, az izgalmas emberek, vicces szituációk együtt adtak végül egy jellegzetes stílust a fotósorozatainak, melyekből különféle szórakoztató történetek, kreatív egyéniségek, a bulikra jellemző felszabadult érzések és elképesztő energiák rajzolódtak ki. László Loren szemén keresztül az elmúlt két évben hétről hétre testközeli képet kaphattunk a fővárosi fiatalok egy rétegének féktelen és önfeledt bulizási szokásairól és a pezsgő éjszakai életről.

Loren most egy válogatott képekből álló kiállítással és videópremierrel zár le és nyit egy új Mais Monsieur-korszakot a Telep Galériában. Megnyitó november 1-jén 20 órakor, a képek hangulatát idéző ritmusokat pedig a pesti underground leányszívrabló beatmakerei, S Olbricht és a Headshotboyz szolgáltatják. Mi pedig egy kedvcsináló interjúval szolgálunk.

László Loren = Mais Monsieur

UP: – Hogyan született meg a Mais Monsieur blog?

LL: – Egyszer egy bulihelyen az izzadt és vergődő tömeget bámultam, miközben megláttam pár partyfotóst, aki éppen a cigiszünetét vette ki. Annyira jól nézett ki az az egész kép, hogy ott állnak négyen hatalmas kamerákkal és dohányoznak. Sokkal jobb lett volna azt úgy megörökíteni. El is meséltem egy pár barátomnak rögtön és azt mondták, hogy persze ezt már biztos megcsinálták huszan. És kiderült hogy nem, itthon nem csinálták még meg húszan.

UP: – A blog két évet élt meg. Hogy jutottál el a lelkes indulástól odáig, hogy abba akarod hagyni?

LL: – Igazából ami az elején hatalmas öröm volt, élveztem és mások is élvezték, az utána elkezdett lefelé menni. Ahogy így népszerűségre kap valami dolog, akkor megjelenik egyfajta negatív mentalitás is. Sok energiát fektettem bele, minden egyes képpel foglalkoztam, retusáltam és egy idő után már nem szerettem magam szarul érezni a negatív visszajelzések miatt. Az elején amilyen jó volt ez az egész, élveztem és testemet-lelkemet beleöltem, a végére már legalább annyira teher volt.

LL: – Természetesen, ha úgy adódna, vagy van olyan buli, akkor szívesen fotóznék, csak hát… Meg persze az is közrejátszik, hogy folyamatosan változik az életem és már nem ugyanott vagyok, ahol két évvel ezelőtt és nem ugyanazokat a dolgokat élvezem. Már sokkal inkább járok koncertekre, meg hasonlók, ami nem ugyanaz.

UP: – Mi volt a koncepció?

LL: – Érdekes cselekvés, vagy érdekes történés, érdekes emberek, érdekes szituációk. Olyan érdekességek, amikről úgy gondoltam, hogy mások számára is azok, és milyen jó, hogy Budapesten megvan ez a réteg, milyen klassz, és milyen jó dolgok történnek itt. Természetesen nem az volt a lényeg, hogy beállított képek szülessenek, hanem hogy történjen valami, ez a dolog természetes legyen és maguk az emberek is megfogjanak.

UP: – Nem történt olyan, hogy valaki meglátott téged kezedben a kamerával és elkezdett pózolni?

LL: – Volt olyan, aki megállt és látta, hogy jön egy partyfotós és beállt egy pózba, de nem úgy, hogy meglátott engem és akkor tudta, hogy “ez a László Loren” és akkor bevág valami jó pózt. Természetesen ezzel nem lehet mit csinálni, akkor lefotózom, de utána nem válogatom bele.

UP: – Mennyire dokumentálja ez a projekted hitelesen a mai budapesti fiatalok bulizási szokásait?

LL: – Szerintem eléggé, remélem tíz év múlva azt fogják mondani, hogy “fú, figyelj, ilyen volt a fiatalkorom” és nem csak a 17 évesen csinált tetoválásaikból fognak emlékezni a fiatalkorukra, hanem talán ezekből a képekből is. És ez tök jó, hogy egyszer ennek még lesz talán egy visszhangja. Nem most, hanem tíz év múlva mondjuk.

UP: – Ha meg kéne fogalmaznod szóban is, hogy mit tapasztaltál ez alatt a két év alatt a hazai fiatalok partykultúrájából, akkor miket emelnél ki?

LL: – Azt emelném ki, hogy fantasztikusak az emberek, imádom az embereket tényleg. És imádom Budapestet és a budapesti éjszakát, igazából nem tudnék erre a városra, vagy erre az országra úgy tekinteni, hogy nekem ez nem a szívem csücske. Imádom ezt az egészet és imádom, hogy bármi megtörténhet. És nem kell New Yorkhoz ragaszkodnunk, ha egyszer itt történik meg az, amit akarunk. Imádom ezeket az embereket, akiket lefotóztam és köszönöm nekik, mert fantasztikusak.

UP: – Mik voltak a legjobb momentumok?

LL: – Anker. Az Anker volt a legjobb momentum 2012-ben.

UP: – Mi történt ott?

LL: – Akkor úgy éreztem, vagy azt tapasztaltam, hogy ott van Budapest és egy rakás különböző korú ember, és volt egy olyan pont, amikor egymás felé haladt mindenki és mindenki egyesült az Ankerben. A kéthetente rendezetett Dictator & Hussaron teltház volt és benn dohányzott mindenki, nem láttál semmit, az emberek fetrengtek. Viszont jó zene szólt, és az egész nagyon jó volt. Most ezeket az embereket különböző helyeken találod meg: Központ, Telep, Corvintető, vagy teljesen random buliban. Nem látom már ezeket az embereket együtt. Azt hiszem, hogy akkor, ott, 2012-ben a budapesti fiatalok egymásra találtak valahogy, és kéthetente szombaton mindenki találkozott, fantasztikus pontja volt a budapesti éjszakának. Sajnos csak egy egész télig tartott, de ettől még fantasztikus volt.

UP: – Kapcsolatba kerültél a témában az egyik leghíresebb bloggal, a Cobra Snake-kel is.

LL: – Fotóztam is nekik, elküldtem a Sziget fesztiválon készített képeimet, aztán még egy másik bulit is nemrég. A szigetes az nagyon nagy siker volt, utána zaklattak is emailben rendesen, hogy “na mikor jön már a következő?!” Szóval nagyon örültem neki, csak akkor már épp abban a periódusban voltam, hogy abbahagyom a Mais Monsieurt. Persze fogok még a Cobra Snake-kel valamit csinálni közösen, ha úgy adódik és van olyan buli, amiért érdemes.

mm05

UP: – Ha össze kéne hasonlítanod a barcelonai, New York-i, párizsi és budapesti éjszakai életet, abból amit tapasztaltál és fotóztál, akkor mit emelnél ki? Milyen volt a fotózás és milyenek az emberek?

LL: – New York és Budapest összehasonlíthatatlan. Bár bevallom, én imádok Kelet-Európában élni és ezt nem cserélném le a nyugatért, de teljesen mások az emberek. New York az egy képmutatás, őrület, amit az amerikaiak művelnek, imádom, ahogy meglátnak egy kamerát és rögtön a természetes pozícióba bevágják magukat. Ilyet nem láttam soha itthon. Maximum valaki olyantól, aki élt több évet külföldön, az meg meri tenni. De itthon valahogy nem is tudom, mintha olyan komplexusok lennének, amiért nem teszik meg, ezért olyan, mintha tényleg csak a természetesség maradna. Barcelona engem annyira engem nem fogott meg, de az mondjuk az kicsit közelebb áll Budapesthez. Párizs pedig egy szerelem, Európából mindenképp az volt a legjobb.

UP: – Hogy jött ez a kiállítás?

LL: – Úgy, hogy pontot akartam rakni ennek a korszaknak a végére. Hogy egy új szakasz kezdődjön, és megmutassam, a Mais Monsieur más lesz. A partyfotózástól sem akarok teljesen megszabadulni, hanem csak szépen lassan levezetni. Úgy lesz vége, hogy nem fogom minden egyes péntekemet és szombatomat azzal tölteni, hogy fényképezőgéppel körbejárom a budapesti éjszakát, hanem ha van egy esemény, akkor szívesen megyek és megörökítem, de ettől függetlenül még rengeteg más dolog is lesz. Most a hi8-re (8mm-es videószalagos rögzítés) vagyok rákattanva, ebből lesznek képek és videók is. Sokkal jobban szeretnék videókkal foglalkozni, az analóg technika érdekel. Vannak kisebb és nagyobb álmaim is…

A kiállításmegnyitó eseményoldala itt található, és valószínűleg Loren is itt lesz. A fenti interjút pedig Varga G. András készítette.