Tavaly decemberben harmadik alkalommal rendezték meg az autentikus haiti művészetek és a globális fősodor között kapcsolatot kereső, művészeteket és streetkultúrát összekapcsoló Ghetto Biennálét Port-au-Prince-ben. A korábbi években úgy tűnt, a helyi és a külföldről jött művészek elbeszélnek egymás mellett, és egészen mást várnak a fesztiváltól. Így most a kommunikáció és az interakciók szorosabbra fűzése, a határok eliminálása volt a fő cél.

Az Arcade Fire Refelektor c. klipjéből ismerős cd-kel kirakott koporsó a nyitóünnepségen

A jelenleg három haiti művész és egy német művészettörténész által igazgatott fesztivál gondolata 2009-ben merült fel André Eugène haiti és Leah Gordon brit művész beszélgetése során. Az egész apropója tulajdonképpen az volt, hogy a haiti művészetet a nagyvilágban két-három, a fősodortól nem túl idegen művész képviselte, míg az autentikus, alacsonyabb társadalmi osztályból származó művészetek el voltak zárva a külvilágtól.

Mivel a főleg a port-au-prince-i Atis Rezistans kollektívához tartozó alkotóknak nem volt lehetősége külföldre utazni, ezért úgy gondolták, amolyan trójai falóként külföldi művészeket hoznak Haitire. Az első Ghetto Biennálét még 2009 végén, picivel a 2010-es földrengés előtt meg is sikerült szervezni.

A legismertebb haiti zenei stílus az ütősökre épülő “rara”

Ugyan a második Biennálének Nicolas Bourriaud The Radicant című munkája lett a programadó szövege – amelyben a francia kritikus azon elmélkedik, hogy a radikális ideológiákkal szemben kialakult modernségben a globalizáció miként termeli újra mégis a radikalizmust, a peremkultúrák kizárását -, az áttörés nem igazán történt meg.

Az ide látogató nyugati művészek ahelyett, hogy együtt dolgoztak volna a helyiekkel, folyamatosan azon pörögtek, hogyan tudnának jótékonykodni, egyfajta katasztrófaturizmust csinálva az egészből. A helyieknek pedig szintén idegen volt a nem-haiti művészek hozzáállása, ők csak a saját dolgaikat próbálták értékesíteni.

Tom Bogaert, belga művész a leghíresebb helyi sör, a Prestige címkéit hekkelte meg

A beszámolók alapján amúgy a helyi Grand Rue-n egy burjánzó, a vudu hagyományokhoz erősen kötődő, közben mindenféle szemétből alkotó művészközösség él. A helyiek csontokból, hajcsomókból és főleg fémhulladékokból alkotott, sokszor a halál és a szexualitás tudatalattijára reflektáló szobrai már-már a cyberpunk víziók tökéletes megtestesülései.

A fenti problémák miatt a harmadik Biennálé mottója az alábbi lett: “Decentering the Market and Other Tales of Progress” – utalván arra, hogy érdemes odafigyelni a fősodor melletti művészetekre. Hosszú távon például azért, mert az egyre homogénebb globális elitművészetet is termékenyebbé tehetné amellett, hogy a haiti művészek is kapcsolatba léphetnének más művészeti törekvésekkel, más nézőpontokkal, kultúrákkal.

A tradicionális veve stílusban készülő rajzok

A Hyperallergic oldal tudósítója még mindig arra fűzte fel a beszámolóját, hogy mennyi ellentmondás van ebben a fesztiválban, de hozzátéve, hogy azért már csomó olyan közös, kultúraközi alkotás született, ami bizakodásra adhat okot. Az ide utazó művészek egyre inkább nyitottak arra, hogy a helyiek technikáival alkossanak, ezzel együtt pedig a helyiek is egyre inkább hajlamosak odaállni melléjük és figyelni őket.

2015-re várja az áttörést az újságíró, hiszen ekkor a soron következő Ghetto Biennálé mellett a Velencei Biennálénak a nigériai Okwui Enwezor személyében egy harmadik világból származó kurátora lesz.

Konferencia a voodoo-trash díszletek között

A fotókat innen szedtük. Érdemes kattintani, vannak még bőven.

Filmvetítés

Nem mellékes: a kanadai Arcade Fire haiti származású énekesnője, Régine Chassagne az egyik leghíresebb népszerűsítője Haiti kultúrájának. A tavalyi lemezükön szereplő, rara ütősökkel felvértezett Here Comes The Night Time a fent említett problémákra is reflektál: