keresés menü

Könyveket lapozni, lemezt gyűjtögetni 2017-ben nettó felelőtlenség?

Utálom a tárgyakat, csak a gond van velük. Helyet foglalnak, koszosak lesznek, elromlanak, leamortizálódnak, elvesznek, cipelni kell őket ésatöbbi. Persze sokszor elengedhetetlen kompromisszumokat kötni, egy kép megvásárlásáról könnyebb lemondani, mint mondjuk a kanálról, a vécékeféről vagy a hűtőről.

Ahogy egyértelművé vált, hogy kazettáim, cédéim, könyveim, azok a tárgyak, amikre a legtöbbet költöttem, elavult hordozókká váltak, folyamatosan szabadultam meg tőlük. A kazettákat és cédéket egy szatyorba vittem le a kocsmába, hogy aki kapja, marja, a jobb állapotú könyveket antikváriumba vittem, a rosszabbakat személyesen adogattam oda olyan embereknek, akiket talán érdekelhet a belenyomtatott kontent.

Könyvből egyedül az Eltűnt idő hét kötetét tartottam meg amolyan mementónak az egykor kábé száz kötetre rúgó minikönyvtárból, illetve olyan könyveket, amiket ismerősök dedikáltak nekem. Vagy mert ők írták, vagy mert úgy hitték, aki írta, az tudatlanul nekem írta. Kazettákkal, cédékkel ugyanígy vagyok, illetve az egy szem vinylemmel is.

Ajándékot nem dobok ki, meg hát egy-egy példány azért elfér minden formátumból, hogy

meg lehessen mutatni nálunk később születőknek, hogy ami neki már csak egy felhő, az nekünk még egy nagyobb korong is tudott lenni, mint az ő feje.

Oké, ez eddig így tök szubjektív, inkább nézzük meg úgy, hogy mi egy könyv (és ezzel együtt a lemezek borítója)! Noha szokás mondani, hogy egy könyvnek lelke van, de ez a lélek általában maga a szöveg, esetleg még a beleírt ajánlás, vagy az ajándékozás gesztusa. Szerintem ez mind ugyanúgy szubjektív dolog, de ha a könyv szövege nem is, az akkor is kiválóan megvan a fizikai hordozója nélkül.

Ami biztos azonban, hogy a könyvnek van teste.

Objektíve tehát a könyv nem más, mint papír és fa. Gondoltam rá, hogy megnézem, egy könyvhöz vajon hány fa kell. Vagy rögtön egy könyvespolchoz? Az Andrássy út fáiból vajon hány könyv jönne ki? Aztán egy lépésre a lélegeztető gépes összevetés lehetőségénél meghátráltam, mert eszembe jutott, hogy

ilyen absztrakt számokra redukálni bármit tök felesleges. Szegény lélegeztetőgépek méltósága is ráment.

Aztán arra gondoltam, ha az itthon lévő maximum húsz könyvvel megválthatnám egy nagyon pici fa életét, akkor megtenném-e. Ez meg azért volt hülyeség, mert így visszafelé úgysem működik. Azzal, hogy ezektől a könyvektől megszabadulok, már csak magamon tudok segíteni. Többé nem kéne rájuk vigyázzak, kicsit vagy nagyon leráznám a könyveiket korábban nekem adók felé táplált hálát.

Úgyhogy maradt a gyakorlatias megközelítés: ha, tegyük fel, soha többé nem kapok könyvet, és cserébe nem vágnak ki több fát? Végül ez jó üzletnek tűnt, tekintve arra, hogy ilyen vagy olyan okokból már bőven elég fát kivágtunk.

Attól továbbra is elhatárolódva, hogy megtudjam, hogy egy könyvlap vagy egy könyvespolc mekkora ökológiai lábnyomot hagy, abba azért nem tűnt hülyeségnek belegondolni, hogy egy könyv megvásárlása amúgy hány újabb, totálisan felesleges könyv megszületését eredményezi.

Járt már valaki kiadók raktáraiban, ahol önköltségből vagy támogatásokból kiadott könyvek között lehet úszkálni, miként Dagobert bácsi az aranypénzekben? Csak azért, mert feltörekvő szerzők sokasága elhitte, hogy a könyvnek lelke van. Bizonyos szempontból ez a hit ugyanolyan anakronisztikus hülyeség, mint hímzett ruhákkal és százötven éves ideológiák mentén azonosítani a magyarságot – de legjobb esetben is csak nosztalgia egy letűnt világ iránt.

És persze: erdők.