Kis késéssel meghallgattuk a nemes egyszerűséggel V-re keresztelt ötödik Wavves-lemezt, és most el vagyunk ájulva az egyszerűségétől.

A lemezhez kiváló felütés volt még júliusban az a poszt, amit Nathan Williams frontember rakott ki Twitterre. Azon siránkozott, hogy milyen kiábrándító fáradhatatlanul dolgozni valamin úgy, hogy a közben van egy csapat ember, akik csak a pénzt látják benned.

És hát való igaz, a Warner Bros feltehetően azt várná el a Wavvestől, hogy az előző két lemezük, a King Of The Beach és az Afraid Of Heights nyomvonalán továbblépve végre meglegyen az a szintű áttörés, amiért aláírtak velük.

Erre Williamsék összeraktak egy olyan lemezt, ami semmi másra nem reflektál, mint a Wavves leglényegére. Tizenegy fogós, napsütéses, szörfös poppunkba csomagolt nihilista, depressziós szám. Nincs egy lassú sem, de a korai lemezek zajolós kamukísérletezgetései sincsenek. Nincs olyan kiugró sláger se, mint a King Of The Beach vagy a So Bored voltak. Csak My Head Hurts, All the Same, Way Too Much, Heavy Metal Detox stb. 

Az egész lemezben az a legjobb, hogy tulajdonképpen bármelyik szám elhagyható, és érződik, hogy a zenekar bármelyik szám helyett tudna dobni még egy hasonló szintűt. Éppen ettől a látszólagos egysíkúságtól lesz különleges a lemez, és egyúttal nagyon megbízható is, mert ha tudod, hogy nagybetűs A Wavves Hangulatra, sőt A W.A.V.V.E.S. H.A.N.G.U.L.A.T.R.A. van szükséged (főleg, ha számléptetések nélkül), akkor ez jobb pirula lesz, mint bármelyik eddigi lemezük.