Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Dave Aju – Black Frames
Kevés zenét szerettem annyira felrakni bulikban egy-két éve, mint ezt a tűzről pattant soulful hauzt. Ezt annak a Dave Aju-nak köszönhettem, aki első albumát kizárólag szájhangokkal hozta létre, a rá következő 2012-es Heirloomst (amin az előbb linkelt trekk is helyet foglalt) pedig a jazztrombitás édesapjának gyűjteményében talált lemezek hangmintáiból. Nagyon fekete és nagyon táncosláb-orientált anyag lett, egy ilyen dal alapján akár egy Dam-Funkkal közös együttműködést is szívesen meghallgatnék.
Black Frames című új lemeze lassú habzással indít, mint valami szexuális Prince-dal egy vörösen izzó fotólaborban, de aztán megérkeznek a lekerekített lábdobok és a szemlehunyós, funky énekek, de jóval okosabban (vágykeltőbben? fülledtebben? mélyebben?), mint az előző albumán. (Unger András)
Julius Steinhoff – Flocking Behaviour
Nyilvánvalóan lecsapandó magas labda, hogy egy nyáriasított lemezajánlónál megemlítsük, ha az egyik kiszemelt lemez TÜCSÖKCIRIPELÉSSEL indul. A recept egyszerű, tessék kezdeni az igazival, aztán dobjuk fel a fülest, testünk tengelyét vektorizáljuk a balatoni naplemente irányába, és folytassuk ezzel az 57 perccel, és máris elmondhatjuk, hogy maradandó esténk volt.
Julius Steinhoff annak a Smallville Recordsnak társalapítója, ami nem feltétlenül kluboknak, inkább chillsátraknak és otthoni kanapéknak írt deephouse-okkal házal. Emberünk első szólólemezével pedig szinte megfogalmazza a label misszióját, ami valami olyasmi, hogy a hatásvadászat- és csillámpormentesség meghozza a maga gyümölcsét, ha kellő alázattal piszkálgatjuk meg a dobgépet. Öblös analóg basszusok, Detroitra kacsintós hangvillanások kísérjék égi lámpásunk korongját a horizont mögé! (Unger András)
Brian Eno & Karl Hyde – High Life
Brian Eno és az Underworld house-veteránja, Karl Hyde tavaszra összetettek már egy afrikai hatásokat mutató lemezt, a Someday Worldöt, ami nélkül, hát valljuk be elég jól meglettünk volna. Azonban a nagy öregek úgy érezték, hogy nem hoztak ki minden abból, amire együtt képesek, így folytatták a közös munkát. A Fela Kuti-féle highlife-ot és Steve Reich repetitív minimalizmusát keresztező, nyárra kiadott High Life-fal aztán már jól megmutatják, hogy nekik mit jelent az a magas élet.
Hipnotikusan pulzáló, drone-os poliritmusokkal indul a lemez, aztán egy repetitív, zajba csavarodó funkok jön, amire egy folkos blues-pszichedeliával kontráznak rá, az utolsó előtti Moulded Life-ra pedig még egy absztrakt elektronikus alapot is ráhúznak, végül pedig egy ambientes hangulatú nyolc percet kapunk arra, hogy végig gondoljuk egy jó sör mellett, hogy mi minden történt ebben a felvillanyzóan kaotikus monotóniában. (Lang Ádám)