Három éve pörgeti D'Endre és Hifi Nyuszi a Super Italo nevű bulisorozatát. A soronkövetkező pénteki buli kapcsán pedig kikérdeztük őket arról, hogyan találkoztak a műfajjal fiatalként, miért annyira jó ez, majd az este másik két lemezlovasával közösen mutogattak a kedvenc italo-zenéikből is.

Urbanplayer: – Szerintetek mi a legjobb az italo discóban? Mit tud ez a zsáner, amit a többi nem, vagy nem úgy?

D’Endre: – Az italóban a legjobb a könnyed önfeledtség és instant boldogság-varázslás. Aki ott volt akkor, annak persze nosztalgia és eszképizmus is, de aki később ismerkedik meg a zsánerrel, annak sem olyan nehéz ráérezni az előbbiekre, sőt nagyon könnyű és a műfaj pont ezért ebben a legjobb. Amúgy meg zeneileg nyilván tud olyat, amit más nem, a hetvenes évek végi szintetikus disco, space disco, a Bobby Orlando-féle hi-NRG, a nyolcvanas évek legeleji posztdiszkó, az electro és szintipop összeházasításával, amiből a legjobb példák tényleg ellenállhatatlanul táncba invitáló, máig friss, önazonos zenék és ezek ráadásul utat mutattak a korai house és techno felé.

Hifi Nyuszi: – Nagyon kevés ennyire naiv, őszinte, a külvilágra fittyet hányó műfaj van, mint az italo – a happy hardcore még ilyen. Önazonos, abszolút, egy külön világ, elképesztően színes és változatos. Nem kell mindenkinek nyakig belemászni, sokaknak megmarad bűnös örömnek, ami rendben is van, mert abból viszont az egyik legjobb!

Az italo stigmája, hogy gagyi, ami nézőpont kérdése. Mint a nyolcvanas években futószalagon készült szintetikus zene, milyen legyen, nyilván mai füllel a hangzás megmosolyogtató. De közben vannak olyan zenék, amik még most is frissnek hatnak.

Nyálas? Túláradóan érzelmes? De hát olasz! Ezek a műfaj sajátosságai, és szerintünk szépségei, ahogy a szörnyű kiejtésű, totál értelmetlen angol szövegek is hozzáadott értéket képviselnek, az italóban vannak talán a legabszurdabb számcímek-dalszövegek, akaraton kívül.

A dj-barátaimat szoktam heccelni azzal, hogy a true italós a vokális verziókat játssza, még akkor is, ha iszonyú béna, mert az hozzátartozik, vállalni kell. Ez a műfaj sem fekete-fehér, amennyi olcsó selejtet, ugyanannyi aranyat érő kincset rejt, csak nyitott füllel kell hozzáállni. Szerintem két-három szám után szűz füllel is túl lehet lendülni az első sokkon, meg ezen a gagyi műanyagzene-dolgon, és magával ránt ez a zene. Egyébként mi is röhögünk a röhejes számokon, és van egy határ, amit meghúzunk, például Modern Talkingot és társait soha, tehát leválogatjuk a jót, tessék bízni bennünk!

UP: – Szerintetek Magyarországon mennyire ismert az italo disco? Ti hogy találkoztatok vele?

D’Endre: – Akik a nyolcvanas években hallgattak zenét Magyarországon, mondjuk hallgattak rádiót, azok menthetetlenül ismerik, még ha nem is szeretik. Aki rocker volt, az is ott ült a rádió használható műsorai előtt, hogy felvehesse kazettára aktuális kedvenc rockdalát, ám a sok italo között azok csak ritkán szólaltak meg. Nagyon népszerű volt itthon az italo, ahogyan nagyjából az egész kontinentális Európában és különösen a keleti blokkban.

A 2000-es évekbeli visszatérése eleinte talán kevésbé volt érezhető itthon, de folyamatosan nő azon fiatalok száma, aki felfedezik, még új hazai előadók is akadnak, mint például Electro Potato. Magyarországon a nyolcvanas évek közepén vidéken, esetemben faluban tényleg nem volt sok választási lehetőség, vagy diszkós lett az ember, vagy metálos. Én italo diszkós lettem. Az utcában lakó idősebb sulidiszkóstól, Somától vettem fel a zenéket és vettem át a stafétát, amikor ő elballagott. Később a falu „rendes” diszkósától, Kiss Feritől is, aki a megyében menő dj-nek számított. Amúgy 1985-ben, nyolcévesen kezdtem el zenéket felvenni orsós magnóval rádióból, sok mást is szerettem, de az italo lett a kedvenc. Már fogalmam sincs mik voltak az első italóim, de a Monte Kristo The Girl Of Lucifere lett az első nagy favoritom.

Hifi Nyuszi: – Én gyakorlatilag beleszülettem az italóba, kiskamaszként ez volt a zeném, én is ugyanúgy a helyi diszkóstól szereztem be, másoltam át kazettára a legfrissebb számokat, ahogy a sulidiszkózás is megvolt, kazettás magnókkal. Ez olyan mély bevésődés, hogy az italo mindig a részem volt. Buliban először a Lollipop és a Diszkóvágás bulikon nyomtam az arcokba a kétezres évek elején, amikor az electroclash és a diszkó revival első hulláma itthon is partot ért.

Az italo a rádiós népszerűsítés dacára alapvetően lenézett, „vidéki” műfajnak számított, és az is maradt, nem volt menő egészen mostanáig.

Az elmúlt pár évben, a nemzetközi trendekkel összhangban, itthon is elkezdtek italót játszani a budapesti trenddiktáló dj-k, persze inkább csak a kánonba bekerült, és így számukra is vállalható ’83-ig tartó korai korszak space italo, proto-electro zenéit. Ez is örvendetes, de ez csak az egyik arca az italónak, és a többi is megérdemli, hogy széles körben ismerjék, szeressék. Azok a dj-k, akik eddig játszottak ezeken a bulikon, mások mellett Galactic Jackson, Maximillian Sinclair, Gordon a Küss Mich-ből mind komoly ismerői és őszinte rajongói az italónak, és a többségük ugyanúgy később, közvetítéssel fedezte fel a műfajt, mint a közönség. Ja, és szinte mindannyian vidéki gyökerűek – véletlen? Aligha!

UP: – Már elég régóta viszitek ezt a bulit, szoktatok még új számokat felfedezni?

D’Endre: – Én szoktam, ez is az egyik csoda az italóban, hogy szinte kimeríthetetlen kincsesbánya. Nem sok zsáner van, ami ennyi 12”-et termelt volna ki. Hiába van sok évtizedes tudásod róla, hiába mész végig a Discogs-korszakban az összes szóba jöhető kiadó katalógusán, mindig jön elő ismeretlen csoda. Én ráadásul gyűjtöm is a maxikat, ami külön örömforrás, mégha tudom is, hogy soha nem lesz meg minden, amit szeretnék, mert az egyik legdrágább műfajról van szó, nem ritkák a többszáz eurós lemezek.

Hifi Nyuszi: – Hogy őszinte legyek, szerintem több zenét fedeztem fel azóta, hogy vannak ezek a bulik, mint amennyi alapból megvolt hanghordozón és a fejemben – és már az is irdatlanul sok. A legjobban az újrafelfedezéseket élvezem; a mai napig szembe jön olyan zene, hogy a homlokomra csapok, tényleg, ezt is mennyire bírtam anno, hogyhogy még egyszer sem játszottam le?!

UP: – A közönség felül milyen visszajelzések vannak? Szoktak például számokat kérni? Ha már vidéki műfaj!

D’Endre: – Vannak vicces félrekérések, de akad olyan is, aki nyilvánvalóan mélyen ismeri az italót és nem slágert kér, hanem obskúrusabb kedvencét. Határozottan fejlődik a közönség.

Hifi Nyuszi: – Nekem a titkos küldetés az ezzel a bulisorozattal – na persze most már nem titkos -, hogy keveredjen egymással az eredeti italós közönség, a negyven pluszos korosztály és a beates törzsközönség, akik nyilván egyébként nem vegyülnének. Eddig ez annyira nem működött, persze érthető, előbbi réteg vagy egyáltalán nem jár már szórakozni, vagy elmegy a saját közegük retro bulijaira. De mindig vannak páran, és ez már siker. Ahogy az is öröm, hogy a belpesti fiatalok abszolút veszik a lapot, mindig hatalmas a tánc, úgy látom, tényleg bejön nekik.

Határozottan ideje van egy egész estés italo bulinak, a mi célunk pedig, hogy kirángassuk a műfajt a retrópartik és poénbulik csapdájából, és megadjuk neki, amit megérdemel.

Lehet persze ironikusan, kinevetve is bulizni rá, de szerencsére nem ez a jellemző, és ez biztató.

Tehát akkor pénteken Super Italo Magic a Beat On The Bratben, becsekkolás ITT! Végül pedig következzen néhány kedvenc italo disco a fellépő szelektoroktól, balla, balla!

D’Endre

Dario Dell’aere: Eagles In The Night (1985)

A rádióból kazettára másolásnak az volt az egyik bája, hogy nem mindig csípte el az ember az előadót. A jugó rádiók mindent lejátszottak, ahol felnőttem, ott még jól lehetett fogni az adásokat, Soma haverom felvette a zenéket én meg hetente mentem hozzá, átfésültük az újakat és megtöltöttünk nekem egy-két kazettaoldalt. Ezt az egyik végére vettük fel, tán egy perc volt belőle, a kazettára azt írtam, hogy Ism. Mindig ezt írtam, ha ismeretlen volt az előadó. Hosszú évtizedekig nem tudtam mi ez a dal, és de sok ilyen példa volt. Ma már tudom, az egyik legjobb melanko-italo, méregdrága az eredeti 12” (300-400 euró), de tavaly kiadták újra, jól meg is vettem. Bulifelvezető.

Texas Johnny: Superman (1984)

Mindig el kell mondani, hogy az italóban az olaszok angolérzéke, a kiejtés és a botrányosan rossz szövegek is emelik a boldogságfaktort. Hát lehet nem végtelenül boldognak lenni az ilyentől? „…Music down, listen to my story now (nem értem mi, de valami inkredibül, aztán) now, don’t ask me why I don’t want to tell you, this is the only secret of my life.” Nyilván fogalmam sincs, miről van itt szó, de a refrént csak így vagyok hajlandó énekelni: „Everybody we want to sing, because you don’t want to dance, we are very happy disco, you are superman!”

Los Angeles T.F.: Magical Body (1983)

Ez például olyan szám, amit gond nélkül be lehet építeni bármilyen menő techno-house-electro dj-szettbe 1983 ás 2017 között bármikor. Örökérvényű, tökéletes lüktetésű csúcspontzene.

Moroncsik Ádám

Felli: Diamond In The Night (1983)

Első osztályú, csajozós stock-italo. Minden stílusbeli klisét kielégít, a 2:38-tól érkező szinti meg katarzis.

My Mine: Hypnotic Tango (1983)

Az egyik első tétel, amivel megismertem a stílust gyerekkoromban a másik a Tonight volt Ken Laszlótól. Mai napig ugyanúgy hat rám. Iszonyú kreatív szintik, váratlan refrén. Nem véletlenül volt világsláger.

Doctor’s Cat: Feel The Drive (1983)

Egyik legnagyobb kedvencem azok közül a dalok közül, amiket az elmúlt évben felpörgött, Skatebard-féle űrdiszkós hullám hozott felszínre. Első hallgatás óta egyik kedvenc vezetős számom.

Hifi Nyuszi

Clio: Faces (1985)

A klasszikus italónak van egy “szép lányok szomorkodnak” vonulata, ez a szexi melankodiszkó a műfajon belül is a gyengém, és ez a legnagyobb kedvencem.

Laserdance: Power Run (Vocoder Version) (1987)

Az italo egyik külön ága a spacesynth, aminek a mai napig – itthon is – komoly szubkultúrája van. Instrumentális műanyag űrszintidiszkó, a synthwave is sokat nyúl belőle, kár tagadni. Viszont ezt a vonalat a hollandok uralták, és Michiel Van Der Kuy a császára. A Laserdance az egyik projektje, ez a szám a zsáner egyik alapműve, kötelező volt minden sulidiszkóban a nyolcvanas években. Általánosban egy időben két osztálytársammal egyvelegeket csináltunk kétkazettás deckkel, és ez volt mindig a kezdőszám. Aki nem légszintizik rá, az hazudik.

Master Voice: Áll a híd (1987)

A magyar italo disco himnusz. Hajni István stúdióprojektjének első albuma igazi kultlemez. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat nem adta ki, ezért saját maga terjesztette kazettán a diszkósok körében. Ez a dal csodás, simán veri az akkori olasz mezőnyt, az angol verziójában kontinentális slágernek kellett volna lennie Krasznai Krisztából pedig Zoltán Erika-szintű sztár – mármint inkább neki kellett volna befutni. Nem nagyon van több értékelhető hazai italo szám, az is kábé mind Master Voice.

HuskyJoe

Mike Mareen: Midnight Runners (1985)

A német, akinek moroderebb volt a bajusza Moroderénél. Ezt a számot mindenki gyűlöli, én imádom. Boldog lázadás ez nekem.

Silver Pozzoli: Around My Dream (1985)

Két példányban vettem meg a lemezt. Van ennél szekszebb férfivokál??

Odessa: Private Disco Show (2016)

Készülnek italo-slágerek ma is. Galactic Jacksonnal erre a megtévesztően korhű és holland számra pecsételődött meg örökre a barátságunk.

Nyitóképen: a Righeira nevű duó látható