Ez a két figura ugyanis olyat tett a reppel, amit a csúsztatott pergők forradalmi megjelenése óta senki: a feje tetejére állították a műfajt, a csúcson meg szépen a saját fejük tetejére helyezték a koronát. És nekünk egy szavunk nem lehet ellene.

Sűrű elnézéskéréssel kezdem, mert a lemez majdnem napra pontosan egy hónapja kijött már, de azóta bennem feszül az írhatnék, és napjában többször feltör. De így legalább messzi távlatokból ugathatom azt az érzést, amit El-P és Killer Mike átélhetett, amikor végre az utolsó potmétert is lehúzták a stúdióban.

Ilyen eredeti, energiákat elsöprően kicsatornázó lemez ugyanis nem született még egy 2014-ben.

El sem tudom mondani, mik csapódtak le az első hallgatása közben, azt pláne nem, hogy mit élhettek át a villamoson, akik látták az arckifejezéseimet, amik nagyjából a kurvaéletbe, az ezt nem tehetitek velem és a most azonnal el tudnék indulni széttépni az összes szarrágó politikust expressziói között ingadoztak. Nem szokás egy lemezkritikát rögtön az elején megakasztani, de most muszáj, csak ezt az egy trekket tessék végighallgatni, és rögtön érthető lesz, miről beszélek:

A tökéletes katonaként menetelő basszusokon elhelyezett, vészjóslóan ritkás dobok, majd a belépő szöveg olyan, mintha egy nagy tenyér összezárna az ember koponyája körül, hogy szupererővel ruházza fel a tulajdonosát. Olyan dinamikák dúlnak a zenében, olyan úthengerhatással operálás zajlik, hogy receptre írnám önbizalomnövelés gyanánt, vizsgák és állásinterjúk előtt.

És akkor még nem is beszéltünk az olyan büntető sorokról, mint a

“You can all run naked backwards through a field of dicks” (mindannyian fussatok seggel hátrafelé egy faszokkal teli mezőn!)

El-P fékezhetetlenül progresszív elektronikus alapjai, valamint mindkettejük zsigeri mondanivalója nem csak simán jól működik együtt, de úgy forr márványnehéz egységbe, hogy az összes pökhendi hokimezes pályatárs jobban teszi, ha azonnal újragondolja, hogy úgy általában mit keres a mikrofon mögött.

Killer Mike + El-P = Run The Jewels

A Run The Jewels duója nem régóta, mindössze két éve dolgozik együtt, de egymásra találásuk az album hallgatása közben teljesen törvényszerűnek tűnik, annyira hibátlanul érzik egymás paramétereit.

A vörös üstökű, brooklyni El-P nem új gyerek a rapszakmában: már a kilencvenes évek közepe óta lehet őt határtágításokon kapni, eleve ott volt a Company Flow nevű formációja, egy ritka oázis a sok korabeli egykaptafa-hip hop között. Aztán 1999-ben megalapította az alternatív hiphop szcéna akkori középpontját, a Definitive Jux kiadót (kábé olyan volt ez Amerikának, mint Angliának a Big Dada), 2002-ben pedig kihozta első szólólemezét, a Fantastic Damage-et, egy bizonyító erejű albumot súlyos, fémízű beatekkel és tanári metaforahalmozással, ami teljesen más szinteken mozgott, mint bármi akkoriban. A folytatás (I’ll Sleep When You’re Dead, 2007) még sűrűbb és jó értelemben mérgezőbb volt, aztán jött 2012-ben a Cancer 4 Cure, aminek a címénél már csak a zenéi voltak trükkösebbek. A korábban sújtólégszerű hangzás feszesebb lett, a húzószám The Full Retard már egy korábbi bőrét levetkőzött, felfrissült El Productót mutat.

Killer Mike pedig csinált több hangoskodó, de nem különösebben izgalmas repplemezt élete során – déli manírokkal, hiszen ő maga atlantai -, mígnem 2012-ben létrehozta a R.A.P. Musicot, amit a kritikusok hamar felkaptak pusztító jellege miatt. Ja, hogy ki állt producerként a motyó mögött? Hát El-P! Itt már lehetett remélni, hogy ennek lesz valamilyen folytatása. És lett.

Az első, 2013-as RTJ album után ez a második bátrabb és keményebb, átgondolt és egy tizedmásodperc erejéig sem lapos, a fuckboy-gyilkos szövegek pedig nem nekünk szólnak, hanem az ostoba embernek, legyen az bármilyen bőrszínű, vallású, pártpreferenciájú vagy földrajzi elhelyezkedésű. A RTJ2 mind a formával, mind a tartalommal azt üzeni, hogy

a tehetség sokkal szebben csillog az intelligencia tükrében, mint egy öklömnyi aranyláncról.

Mert bármennyire is odaver a seggeknek, és ruházza fel a hallgatót energiákkal, ez egy nagyon okos lemez, olyan szófonatokkal, amiket érdemes fellapozni is az interneteken, aztán térdet csapkodni tőlük. Én már túlvagyok rajta, és jól esett. Mégiscsak politikusokat akartam széttépni utána!

Itt az album, egészben: