A Run Over Dogs nem csak turnézott egyet Japánban, de még el is mesélték nekünk, milyen volt!

Háttérzenének addig is indítható:

Urbanplayer: – Magyar zenekarok meglehetősen keveset járnak Ázsiában és Japánban, honnan jött a lehetőség, mit vártatok tőle?

Czeglédi Szabolcs: Találtam egy könyvet, Duane Levitől a Performing in Japan: The KMC Guide to the World’s Largest Music Market-et, ami összefoglalta, hogy ha nem egy major kiadó Japánban jól promózott előadója vagy, akkor hogyan tudod legpraktikusabban összehozni a turnédat. Például közlekedj vonattal, mert Japánban átgondoltan kiépített vasúthálózat van, nem kell erősítőket, dobot cipelned, mert minden klub felszerelt és ehhez hasonló dolgok. Roni, a gitárosunk mondogatta a kezdetektől, hogy ő nagyon szeretne egy japán turnét, aztán miután beadtunk rá pályázatot, írtunk a könyv szerzőjének, hogy vajon gyakorlatban is képes-e megvalósítani, amiket leírt. Bejött neki a zene, meg az attitűd és viszonylag gyorsan leszervezett egy nyolc állomásos turnét. Fogalmunk sem volt, hogy mit várjunk. Tudtuk, hogy ugyan menő klubokban fogunk fellépni, de mivel nem vagyunk kinn ünnepelt sztárok, ezért nem lesznek százak a koncertjeinken. Azért minden esély megvolt a jó bulikra, jó közönséggel.

UP: – Mennyi ideig voltatok kint, pontosan hol jártatok?

CzSz: Két hét alatt volt két koncertünk Tokióban, szintén kettő Kóbéban, játszottunk még Nagojában, Oszakában és Kiotóban.

UP: – Japánról általában az az ember képe, hogy a nyugati műfajoknak adnak egy helyi ízt. Ti mit tapasztaltatok? Láttatok helyi zenekarokat?

CzSz: Rengeteg helyi zenekart láttunk, és nagyon vegyes érzéseink voltak velük kapcsolatban. Körülbelül húsz koncertet néztünk meg, és azt láttuk, hogy az összes japán százszor jobban játszik a hangszerén, mint mi, viszont kilencven százalékuk ötlettelen, lelketlen sémákat játszik. Benne van a kultúrájukban, hogy mindenből a maximumot hozzák ki, tehát ha valaki leül és elhatározza, hogy megtanul egy hangszeren játszani, úgy tanulja meg, mint egy robot, de nincs sajnos hiányzik belőle a lélek. Több japán, vagy japánban élő külföldi zenésszel, vagy zene szerető emberrel is beszélgettünk erről, és ők is ugyanezt látják.

Láttunk pár jó zenekart, de volt egy, akik nem csak, hogy jók voltak, de életem top három koncertélményében benne volt amit leműveltek, utána fél órán át ültem, cigiztem és csak mondogattam, hogy nem hiszem el. Sajnos öt perccel hamarabb befejezték, mint kellett volna, így volt 20 perces a koncert, mert addigra nem maradt ép hangszerük, de a koncertet rögzítő telefonjaikat is rommá törték, közben viszont olyan kurva jól játszottak, és olyan tökéletes színpadi mozgásuk volt, hogy bármelyik Gorillaz-karaktert kiválthatták volna. Az a nevük egyébként, hogy Nurse, Kiotóból vannak, de sehol nem lehet őket megtalálni. Sajnos benne van a pakliban, hogy egy év alatt kiégnek, úgyhogy a legjobbkor kaptuk el őket. Ez volt egyébként az a koncert, ahol annyira felspannoltak minket, hogy a koncertünk végére mi is teljes rombolásba mentünk át, a végén pedig a Nurse gitárosa letépett a színpadról, nekivágott a kordonnak, kiszabadultam, aztán utánam futott a backstagebe és azt kiabálta, hogy PSYCHO! PSYCHO! Ez japánul elvileg azt jelenti, hogy “legjobb”, közben folyamatosan meg akart csókolni.

UP: – Tényleg olyan őrült a japán közönség, mint a YouTube-os videókon?

CzSz: – Nehéz őket kimozdítani a komfort zónájukból, de ha egyszer átadják magukat, akkor egész különleges rajongásba kapcsolnak át. De valójában nagyon félénkek, nehezen nyílnak meg.

UP: – Hogy fogadtak titeket a japánok? Mint embereket és mint zenekart?

CzSz: – Pont az első koncert után beszélgettünk erről a vonaton, hogy vajon milyennek láthatnak minket. Én pillanatok alatt leszűröm egy emberről, hogy valóban mit gondol, hogy érzi magát, de itt teljesen meg voltunk lőve, biztos voltam benne, hogy ritkán gondoljuk egy adott helyzetről ugyanazt, mint ők, ezért néha nehéz volt irányítani a beszélgetéseket, és kicsit néha a koncerteket is, mert nekem fontos látnom azt, hogy mit gondolnak az emberek. Eleinte azt gondoltam, hogy picit félelmet keltünk bennük a koncerten, ami szerintem jó, rövid szetteket játszottunk, úgyhogy az volt a cél, hogy egyből elkapjuk őket és semennyi üresjárat nem lehet. Aztán utána beszélgettünk sokukkal és nagyon élvezték a bulikat, azt mondták, hogy jó “ilyen” zenekarokat nézni, mert japánban mindenki a profi hangszeres tudásra megy, de az valójában nem jön be a közönségnek, egyáltalán nem szórakoztató számukra.

UP: – Gondolom csomó izgalmas dolog történt a koncertek között is. 

CzSz: – Haha, elmesélek egyet. Volt a Tokióban töltött három napunk alatt egy törzshelyünk, ahol az első este összebarátkoztunk mindenkivel, de nagyon. A harmadik napra már jöttek le az új barátaink új haverjai is, mert mesélték egymásnak, hogy tuti ma este is benéz a Run Over Dogs, aztán hatalmas üdvrivalgással fogadtak már minket. A második este Máté elszaladt a szállásra, mert akartak venni a kocsmában pólókat és CD-ket, aztán ahogy jött vissza, látta, hogy egy jól szituált csaj fekszik a vonatsínektől nem messze. Szólt a peronőrnek, hogy hívja a rendőröket, de látta, hogy a fickó nem nagyon töri magát, aztán végül azért csak hívott rendőröket. Utólag megtudtuk, hogy azért nem akart rendőrt hívni, mert Japánban teljesen elfogadott az, hogy emberek öltönyben alszanak az utcán, mert elszámolják magukat, annyit túlóráznak, hogy a vonaton jönnek rá, hogy már nem érnének haza és vissza a munkába, ezért alszanak a vonaton, néha meg az utcán, aztán mennek vissza dolgozni. Megjöttek a rendőrök biciklivel, Bence, a videósunk meg pár szaké után úgy érezte, hogy felér majd egy Vice videóval, ha leforgatja, hogy a rendőrök mit csinálnak a lánnyal…

Ahogy a rendőrök kiszúrták a kamerát és futottak Bence után be a kocsmába, kiabáltak, hogy “no camera!” és mindannyiunk útlevelét elkérték. Fontos megjegyezni, hogy Bence futtában letette egy asztalra a kamerát bekapcsolva, szóval az egész igazoltatás fel van véve. Kérdeztem a kocsma embereit, meg a rendőröket, hogy lehet-e ebből bajunk határátlépésnél és mindannyian azt mondták, hogy lehet. Ez annyira nem tetszett, szóval átfutott az agyunkon, hogy felborítjuk a rendőrt és futunk az útleveleinkkel, de Roninak, aki a legkészebb volt, támadt egy ötlete. “Figyeljetek, én járok karatéra, csak adjuk meg a tiszteletet, és minden oké lesz, kezdjünk el egyszerre hajlongani.” Az ötödik hajlongás után én mondtam, hogy ez kurvára nem jó semmire, ő meg mondta hogy kussoljak és hajlongjak tovább, majd a tizedik meghajlásnál meghajolt a rendőr is, levette a sapkáját, áthúzta majd összegyűrte a hivatalos dokumentumot, bocsánatot kért, visszaadta az útleveleket és mondta, hogy érezzük jól magunkat. Azért vicces volt visszanézni, hogy öten egyszerre a földig hajlongunk kotta részegen.