Európai idő szerint ma reggel David Bowie Facebook-oldalán is megerősítették, hogy a rákkal való 18 hónapos küzdelem után elhunyt a vékony fehér herceg.

Ahogy ezt olvastam, nekem rögtön az jutott eszembe, hogy milyen kitartás kellhetett ahhoz, hogy összerakja utolsó lemezét a videóklipekkel együtt.

2013-ban amikor már senki nem számított rá, hogy valaha még lesz Bowie-koncert vagy lemez, a 66. születésnapján jelentette be a visszatérő albumát a Next Dayt. Ezután ugyan a koncertezéshez nem tért vissza, de továbbra is aktív maradt. Vendégeskedett az Arcade Fire legutóbbi lemezén, írt filmzenét, kiadott egy új számmal megdobott válogatáslemezt. Szóval tette azt, amit általában a zenészek szoktak két nagylemez között, de valahogy azt az érzést keltve, mintha rájött volna, hogy neki ez a legfontosabb.

Azt nem tudni, hogy a múlt hét pénteken megjelent Blackstarnak mikor állt neki. Az viszont immár tuti, hogy a legutóbbi másfél évben ketyegő óra mellett kellett dolgoznia. Ő pedig annyira komolyan vette az egészet, hogy Kendrick Lamar tavalyi lemezétől megihletve saját maga ment el dzsesszklubokba kísérőzenészeket kasztingolni.

“Nézz ide fel, a mennyben vagyok
Sebeim vannak, amik nem láthatók
És egy drámám, ami nem elrabolható
Mindenki ismer már”

– ezekkel a sorokkal kezdődött a Blackstar harmadik száma, a Lazarus. A klipjében pedig egy kórházi ágyon láthattuk David Bowie-t egy nehezen dekódolható drámában. Nagyon nehéz nem arra gondolni, hogy azzal a gondolattal készítette a lemezt, hogy talán csak posztumusz fog már kijönni. Ő mégis a szülinapjához kötötte a megjelenést.

És bejött neki. A jazz mellett krautrockkal is kacérkodó Blackstar saját jogán is odatehető a fontosabb lemezei mellé, talán még a top 10-ben is helye van. És hát milyen top 10 az már! Ráadásul még épp megélhette, hogy megjelenik. És azt hiszem, ez az, amire most érdemes gondolni.