A Record Store Day az elmúlt évek egyik legjobb történése, mostanra mégis úgy tűnik, hogy pont azok szívnak vele, akiknek a javára szolgálna az egész.

A kilenc éve indult RSD-t minden évben április harmadik szombatján tartják, és igazából már a kezdetektől fogva szerepeltek nagy nevek (a Metallicától Bob Dylanig) az erre az alkalomra kiadott spéci lemezeken, az esemény aktuális nagykövete pedig volt már Ozzy Osbourne is. Mégis, a hangsúly sokáig a független lemezboltokon és a független lemezkiadókon volt, azokon, akik nem csak egy nap egy évben, hanem mindig a bakeliten pörögnek.

Az elmúlt néhány eseményre viszont már meglehetősen rátelepedett az intézményesített popzene, túlsúlyba kerültek a nagykiadók, ki sem lehetett látni a sok Beatles-újrakiadás, remasterelt Pink Floyd-koncertlemez, A-Ha picture disc vagy 180 grammos ritka filmzenék közül. Az RSD szép lassan egy jól reklámozható esemény lett a rivaldafényes díjátadók és a többmillió dollárból készült klipek világában, a megcélzott közönsége pedig olyan ember, aki egy évben egyszer vesz lemezt, lehetőleg minél drágábban. (Az idei megjelenések egy része február elején kiszivárgott, és persze ki is csapta a biztosítékot, hiszen a listán szerepel egy Justin Bieber picture disc is!)

Record Store Day Budapesten, 2014-ben (forrás)

A megváltoztatott fogyasztói szokások miatt tehát háttérbe szorultak azok, akikről szólna az esemény, azaz a független lemezboltok és az underground zenei színtér, de a kiadók más, közvetett folyamatok miatt is pácba kerültek. Mivel bakelitnyomó üzemből kevés van a világban, a kicsik és a nagyok is ugyanazokat a gépeket használják, ha lemezt akarnak. Az RSD körüli felhajtás eredményeként az elérhető gyártókapacitást már hónapokkal korábban lefoglalják, és

emiatt azok a kiadók szívnak, akik rendszeresen jelentetnek meg lemezeket.

Az új megjelenések csúsznak, a friss zenéket nem lehet hamar lemezre nyomni, az olyan újrakiadásokra pedig, amikre valóban szükség van, éveket kell várni.

Az RSD kezdeti küldetéséből és optimizmusából persze azért maradt bőven még mára is, de egyre többen szállnak ki a mozgalomból vagy fejezik ki nemtetszésüket. Tavaly már több kiadó is bejelentette, hogy nem hoz ki megjelenéseket a jeles alkalomra, egy nyomóüzem is kiszállt, három dél-londoni lemezbolt pedig szándékosan kizárólag helyi megjelenéseket árult, semmi speciálisat.

A berlini Oye Records, a lenti képen szintén (Fotó: superior-magazine.com)

Az ellenállás idén Berlinre is átterjedt, ráadásul nem akármelyik bolt, hanem az OYE intett be az RDS-nek. Az OYE Records-ot jelenleg Berlin és egyúttal Európa egyik lemezboltjának tartják, ha underground house-ról vagy diszkóról esik szó, de elég masszív a jazz-, a funk-, és a hiphopkínálat is. Két üzletük is van Berlinben, mindkettőben sok a dj-zés és mindenféle program. A Soundcloudon meg lehet hallgatni, hogy miket árulnak, és itt vannak a Facebookon, ez pedig a hivatalos oldaluk.

A Vinyl Factoryn közzétett hivatalos közleményében az OYE öt pontban foglalta össze, hogy mi a baj az RSD-vel, és hogy miért maradnak ki belőle idén.

Ezek a következők:

  • Túl sok megjelenés jut egy napra, ami túl sok munkával és költséggel jár. Nem éri meg
  • Az RSD terhelése miatt azok a kis kiadók, akikkel ők dolgoznak, évről-évre egyre nehezebben tudják tartani a megjelenési dátumokat.
  • Az RSD-re időzített megjelenések többsége nem olyanok, amiket ők árulnak, és amióta a major kiadók is beszálltak, az egész esemény csak a szükségtelen újranyomásokról szól.
  • Éveken át eredmény nélkül próbáltak arról beszélni az RSD szervezőivel, hogy válasszák ki közösen az igazán érdekes megjelenéseket.
  • Minden nap egy record store day.

Hát, így. Record Store lesz idén is, április 16-án, a BBC támogatásával.

(Szöveg: Benedek Márton)