A New York-i Galcher Lustwerk egy ideje bebirizgálta már magát az értelmiségi deep house köreibe narkotikus-ködös zenéivel, amikre előszeretettel engedi rá saját, úgyszintén visszafogottan rezgő hangját. Az eredmény egy bármilyen laid back pillanatban tökéletesen működő elegy. Ha nem hallottad még, és meghallgatod, úgysem bírod levenni róla a füled, annyira szekszuálisan szenzuális.

Így egyáltalán nem kell azon lesokkolódni, hogy az ifjú feltörő művész, Quavius (nyitókép) épp az ő kiadójának atyaian védelmező burka alatt hozta ki hasonló megközelítésű – de azért persze alapvetően más típusú – új darabjait.

Az érdekes a sztoriban az, hogy Marquavius McDonaldot korábban alapvetően a lassú szövegelés izgatta, azon belül a cloudrap-féleség (lásd itt), aztán még d&b-vel is próbálkozott, kereste az útját a gyerek, na, Galcher viszont éles szemmel meglátta a fényt a csalagút végén, és beédesgette protezsáltját a ritmikus housegimnasztika világába. is És ő annak rendje szerint rajtamaradt a táncon. Aminek mi csak örülhetünk.

McDonald a virginiai Hamptonban nőtt fel nagyapjával, aki kemény ember volt, de a szívét gyakran hagyta meglágyítani régi gospel és soul klasszikusokkal, ez pedig az unokába mélyen beleszűrödött – amiképpen az is, amikor a kétezres évek közepén a floridai Jacksonville-be költözve rákattant a hiphopra, túrta a lemezt, hallgatta a sarkon a frísztájlozó brókat, hogy egy szót se szóljon, de inspiráltan hazaérve írja a saját szövegeit.

A fentebb hallgatható bemutatkozó EP-je (leszámítva a korábbi útkereső kísérletezéseit) egy kurvára ígéretes kezdemény. Bőven megvan az esélye, hogy Quaviust nemsokára a fekete gyökerekből építkező klubzenék olyan nagyságai között emlegessük, mint Seven Davis Junior, Osunlade vagy Moodymann.

Addig menjen a támogatólike!