Nagyon jó dolgok történtek az elmúlt hónapokban-években azzal a műfajjal, amiről sokakban még mindig csak az a kép él, hogy az a kiszuperált használt verdákban rugózó, soha fel nem növő gyerekek aranylánccsörgető zenéje, úgyhogy azonnal ajánlunk három októberi albumot, ami apró szilánkokra aprítja ezt a blődséget.

Danny Brown – Old

Az eszelős hanghordozású, hiányos fogazatú energiabomba – aki csak azért nem került be annak idején a G Unitba, mert 50 Centnek nem tetszett a szűk nadrágja, de talán így volt ez a legjobb – harmadik albuma épp úgy kezdődik, ahogy illik: a negyedik másodpercben már úthengerként sodor, olyan sorokkal, hogy “kabátot hordok a házban, ez a michigani műfaj /forró víz a tűzhelyen, ramen lesz, nem baj?”

Danny Brown már nem annyira idióta módon harsány, mint karrierje elején, de ez csak a saját kontextusában értelmezendő (mert azért még eléggé az). Továbbra is elharcolgat a maga démonjaival, miközben cseppet sem kapcsolt vissza egyetlen fokozatot sem a kreativitás adagolásában, amiben persze jócskán közrejátszanak olyan producerek is, mint a Purity Ring, Oh No, Rustie vagy Paul White – a vokális vendégeket nem is említve, ja de, mégis: ASAP Rocky, Schoolboy Q, Charli XCX és még páran. Senkit ne tévesszen meg az alább beillesztett, instant szerethető videó, ez egy tömény és a szivárvány minden árnyalatában játszó album, de aki egyszer megtalálja magát benne, annak jó lesz. A szövegeket olvasni is érdemes!

Pusha T – My Name Is My Name

Aki hallgatta Pushát (fenti képünkön) a jó öreg Neptunes-közeli Clipse duó egyik feleként, az már akkor is felfigyelhetett arra a képességére, hogy még ha egy soron belül keveset is mond, azt akkor is úgy teszi, hogy a mondandójának anyagsűrűsége néha felér egy egész verzével. Komisz, smirglin érlelt, de könyörtelenül kristálytiszta hangja csak segítségére van ebben, ezért is volt szomorú látni, hogy szólókarrierjében mennyire nem talált magára egyhamar.

Most viszont ez nem csak sikerült neki, de úgy sikerült, hogy a végeredmény egy sokszori repeatet érő, csillogóan remekelő, remekelve csillogó album, a produceri teendők vezetőszárának végén Kanye Westtel, aki olyan emberek szedett össze fícsörnek, mint Hudson Mohawke, Kendrick Lamar, Swizz Beats, Rick Ross vagy a The-Dream. Az alapok végig élvezetesek és korszerűek, a rímek élesek, sehol egy asztalon kopogós üresjárat – ez az egész pedig egy 36 éves ember olyan debütalbuma, ami már most minden idők egyik legerősebb hiphop debütje, egyúttal pedig az év egyik legjobb lemeze.

Le1f – Tree House

Minden idők egyik hibájának tartom, hogy lemaradtam Le1f budapesti koloros fellépéséről, amit utólag csak fotókon nézhettem vissza, amik alapján bizony nem volt szar. Róla azt kell tudni, hogy a queer rap, vagyis a meleg hiphop-zsánerbe sorolják, amely műfaj évekkel ezelőtt gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna ebben a pussy-központú, maszkulin, a tökös férfiúi büszkeséget nagyra tartó világban.

De a világok szerencsére változnak, tágulnak. Így például itt van nekünk a polgári nevén Khalif Dioufként futó rapper, aki New York egén jelent meg nagyjából tavaly, és rakott le az asztalra jópár szórakoztató, elsöprő klubbengert – mígnem elért 2013 októberéig, amikor is megjelentette harmadik albumát, ami viszont egy számot leszámítva egy nyílegyenes nyugilemez, távoli csillagzatokba zengő szintis visszhangokkal, meg a rapre helyezett visszhangokkal, lassú, felhőről felhőre szökkenő, sőt, már a stratoszférán túlra is célzó zenékkel. Igazából ez már nem is igazán repp, hanem hálószobarepp, sőt, spoken wordös avantgárd soul – vagy valamiféle elegye a kettőnek. De hogy a hazáig tartó hosszú, magányos éjszakai buszútra az egyik legjobb soundtrack, az biztos.

http://www.youtube.com/watch?v=bQ5BYA6zFcs