A Black Metal ez esetben nem műfaj, de még nem is a metál néger verziója, inkább az anyagról van szó. Az embereknek nem kéne mindig a fehér fekete megfelelőit keresni.

– ezzel a gondolatmenettel utasította el Dean Blunt a Wire újságírójának a felvetését az új lemezével kapcsolatban, ami a black metál utáni második legfehérebb műfajt, az indie rockot értelmezi át. Vagy valami hasonló. Elemzésféle következik.

A Hype Williams duóval ismertté vált, majd szólólemezeivel még tovább fejlődő Dean Bluntot műfajilag képtelenség kategorizálni. Általában inkább a hangmintázás és a dalszerzés közti határokat elmosó technikájával szokták azonosítani. Bizonyos szempontból talán a James Ferraro-féle konceptuális-, elméleti megalapozottságú metazenéhez áll közel, de Blunt cuccai az idegenség helyett valamiféle bensőség érzését adják, valamint rendre elhúzza a értelem mézesmadzagját úgy, hogy közben az ég világon semmi átfogó koncepció nincs a lemezein. Legalábbis amit biztos azonosítani lehet.

A Black Metal első felén például konkrét indie rock számokra, köztük a Pastelst hangmintázó 100-ra dörmögi rá hősünk az egzisztencialista próféciáit. Kicsit olyan az egész, mintha a zene csak amúgy másodlagos menne a szöveg mögött, ahogy a vetítés is szokott koncerteken, kitöltve az érzékelés fekete területeit. Mintha Bluntnak semmi köze nem lenne ehhez a divatjamúlt fehér műfajhoz.

Egyedül a tavalyi Redeemerön elbúcsúztatott zenész- és élettárs, Inga Copeland utódja, Joanne Robertson vokáljai kötik össze a két felületet: sokszor szívszorítóan szép duettekbe gabalyodva Blunt atonális morgásával. A legtöbb kritika kiemeli, hogy a Black Metal intimitásban még az eddigi Blunt-lemezeket is túllicitálja. Először sokat gondolkoztam azon, hogy honnan jöhet mindennek az intimitása, végül Blunt koncertkoreográfiáiban találtam meg a magyarázatot.

Szintén a Wire-interjúban mesélt arról , hogy anno amikor motorokat helyeztek el a színpadon, akkor annak kifele semmi üzenete nem volt, pusztán egy ifjúkori stiklije miatt szerette volna, hogy ott legyenek és emlékeztessék rá. Valószínűleg hasonlóképpen a két méterrel Blunt mögött feszítő szekusnak és a színpad szélén izmozó bodybuildereknek sincsen semmiféle, magyarázat nélkül dekódolható üzenete.

Blunt fellép

Ugyanígy azt is kár kutatni, hogy a Black Metal esetében mit jelent az indie rock. Legyen annyi elég, hogy az ötödik számnál összegerjednek a gitárok, majd a Molly & Aquafina akusztikus balladája után 180 fokos fordulatot vesz a lemez. Visszajönnek a Redeemer zongorái és fúvósai, az élő hatású dobokat dobgép és dubos alapok, míg a gitárokat  avitt szintik váltják fel. A Country című szám pedig egy free jazzes slap basszussal feldobott zajorgia lesz és persze a Punk című dalban sem punkot, hanem ipari dubot kapunk.

Hogy miért volt szükséges a párszámos az indie-s kitérő, azt nem tudom. Lehet, hogy csak egy pacsi a lemezt kiadó, indie rock-labelként induló Rough Trade-nek. De ez mindegy is. Dean Blunt újra egy olyan lemezzel jött elő, ami egyszerre megjósolhatatlanabb és épp emiatt az indokolatlanság miatt bensőségesebb lett, mint eddig bármi tőle.

Mert igzából tudjuk ám, miért ez a hét lemeze. Egyszerűen azért, mert Dean Blunt azon kevesek egyike, akik művészetükben lebukás nélkül tudják szimulálni a gyermeki értetlen ártatlanságot. A Black Metalnak pedig egész biztosan fontosabb mondanivalja van, mint bármelyik másik lemeznek, de sokkal több törődést is igényel annál, minthogy ehhez a kritikához végighallgattam háromszor.