Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
És ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtunk.
Mert amúgy az van, hogy emberünk minden más előadónál több nominálást gyűjtött be magának, ami az arany gramofont illeti, igen, tizenegyet, kilenc kategóriában. A február 15-én esedékes gálán ráadásul színpadra is lép. A Billboardnak pedig most nyilatkozott is: “amikor a Grammyre gondolunk, csak Lauryn Hill és az Outkast nyerte meg az év albumát. Szóval ez nagy dolog lenne a hiphop-kultúrának.”
A cikkben egyébként viccesen azzal indítanak, hogy amikor találkoztak a rapperrel, az fehér zoknit és fekete szandált viselt. Ezt normál esetben divatkatasztrófaként szokás jellemezni, de a lap éleslátóan rámutat, hogy amit az egyik haverja elejt, vagyis hogy akár egy új footwear-trendet is elindíthatna, abban van ráció:
Karrierje ugyanis a valószerűtlen trendindításról szólt, hiszen a periférikust népszerűvé, az ellenkulturálist a kulturális fősodor részévé tette.
Tavalyi lemeze, a To Pimp a Butterfly pedig nyomós okkal landolt a zenei sajtó dobogóján: tele van nem csak rímekkel és dszesszel és soullal és hiphoppal, de politikával, filozófiával, kétséggel, kritikával, rétegelt iróniával, mémszerűen csattanós poénok helyett elgondolkodtató töprengésfutamokkal, agitációs propagandával, túlfűtött haraggal és azt feloldó örvendéssel.
Hogy egy ilyen komplex lemez 2015-ben a popzene egére emelkedhetett, az óriási dolog, nagyobb talán annál is, amit pillanatnyilag ésszel felfogunk. Már csak azért is, mert pont azokat a hangokat fekteti két vállra, miszerint a mai fiatal húszas generáció fásult, és csak a komolytalan pilinckatrapet képest megemészteni, ha új fekete zenékről van szó.
Nyerjél sokat, K!