Chicagótól délre, húsz percnyi autóútra lakik egy rokonszenves lány. A juke műfajában alkot, úgy, ahogy senki más: hangminták nélkül. Bemutatkozó lemezét pedig nem lehet kikerülni.

– You don’t wanna hurt anyone.
– But I do. And I’m sorry.

Ez a harmadik trekkben (ami ráadásul a Guantanamo címet viseli) elhangzó párbeszéd sokat mond a producer anyagáról, akár lehetne a statementje is a lemeznek. Egy feszes, nyers, baljós hangulatokat árasztó lemeznek.

Ugyan március végén jelent meg a Dark Energy, muszáj megemlékeznünk róla, mert jó eséllyel fogunk még rá emlékezni. Ahogyan a világ friss elektronikus zenékért megvesző fele is. Főleg, hogy a juke / footwork zsáner, amelyben fogant, elvileg nagyon feljövőben van – és a trap után a következő nagy dobás lehet, annak ellenére, hogy azért már a 2000-es évek vége óta jelen van (legalábbis Amerika említett nagyvárosának nem éppen jólétben tengődő kerületeiben). Csak éppen bulikban nem hallottuk még annyit. Bár ezt az albumot lehet hogy egyébként sem fogjuk.

“A kifejezésmódom szomorúságból és dühből táplálkozik. Nem tudok egy vidám helyről alkotni”

Ha valaki ilyet mond, az nem lesz széles körökben megnyerő akkor, amikor szinte kötelező boldognak és gondtalannak lenni, kiposztolni azt az Instagramra, és még annál is több platformon üzenni a világnak, hogy minden rendben, minden nagyon jó. Jlinnek azonban nem okozott problémát ezt mondania a debütalbuma kapcsán – amire négy évet kellett várni azután, hogy Erotic Heat című trekkje helyet kapott a Planet Mu második Bangs & Works válogatásán.

De ha már düh és feszkó, a lemez különlegessége pont ebben rejlik: egy erősen táncorientált stílus (hiszen a footwork lényegében ezért jött létre, hogy megmérkőzhessenek egymással a lábmunkázó chicagói fiatalok, ahogyan New York-i kollégáik a breaktáncban) elemeit alkalmazza nem egyértelműen táncorientációs, annál inkánn önterápiás jelleggel.

A kezdőszám, a Black Ballet vészjósló zogorázással indít, majd jön egy Ötödik elem űr-áriáját idéző operaének, és ha egyetlen szót kéne mondanom, ami eszembe jut az első percekben, akkor az a fegyverkezés. Az Unknown Tongues simán lehetne egy törzsi háború lefojtott energiákkal teli, felkészítő himnusza, a Black Diamond pszichopatásan infantilis kezdéséből lassan már a háborús menetelés bontakozik ki, és mire eljutunk a lemez utolsó harmadáig, az Expandnál már tudjuk, hogy már régen zajlik az armageddon a felszín alatt, csak mi nem tudtunk róla.

Itt hallgatható a Planet Mu-nál kijött lemez: