Megjelent pár igencsak fasza album, ajánljuk a figyelmekbe.

Bicep – Bicep

Ez az ír duó igencsak nehezen megkerülhetetlen lényei a táncos gépzenék univerzumának, debütalbumukat pedig úgy harangozták be, hogy az a house, technó, elektró és italó iránt táplált szerelmük sűrítménye. És tényleg: akinek valaha is facsarodott a szíve egy-egy csodálatosan melodikus klubhimnuszra, az ezeket a régi emlékeket, vagyis azoknak felidézését valóban megkapja ettől az albumtól egy csomagban. Műfajokon átívelő nosztalgia a Ninja Tune kiadásában!

LCD Soundsystem – American Dream

James Murphyre sokan fognak úgy emlékezni, mint a dance punk (vagyis a gitárokkal súlyosbított kétezres évekbeli nyers, vidám tánczene) műfajának egyszemélyes, és mindig fifikás ügyvivőjére, pedig ennél sokkal több: korának egyik legnagyszerűbb zenésze, akit még maga David Bowie is biztatott arra halála előtt nem sokkal, hogy kapja már össze magát, és térjen vissza a zenekarával, amit 2011-ben nagy körítéssel elbúcsúztatott.

Lil B – Black Ken

Lil B talán minden idők legfurcsább és legnehezebben elhelyezhetőbb figurája a hiphopnak, aki ha egyszer megszólalna a Petőfin, akkor a rádióadó abban a pillanatban beleomlana egy fekete lyukba. Lil B teljesen bizarr, new age-től a spoken wordig átívelő saját elborult univerzuma egészen eddig a műfaj dekonstrukciójáról szólt, amit az átlagos raprajongók aligha tudtak hova tenni, most viszont nagyot perdített a kockán, és összerakott egy teljesen könnyen befogadható albumot, igazi, autóból baszatható westcoast trekkekkel, amik azonban nem engedték el teljesen a weirdo jegyeket. Utoljára Run The Jewels lemezeken bólogattam vigyorogva ekkorákat.

Hercules & Love Affair – Omnion

Andy Butler folyton alakuló, de mindig főleg a fülledt, széles mosolyú dekadenciát sugárzó house-diszkó projektje továbbra is megőrizte azokat a jellemvonásokat, amikért megszerettük, de most további molekulákkal bővítette a képletet: a nyolcvanas évek elektronikus popzenéje ugyanúgy megköveteli benne a maga részét, mint a melodikus technó. Érettebb lemez lett, ami már nem csak arról szól, hogy izzadj és élvezz, de arról is, hogy figyelj oda az életre jobban a klubokon kívül is.

Mount Kimbie – Love What Survives

Nagyon jól írja a Resident Advisor, amikor azt írja, hogy 2013-as albumával (Cold Spring Fault Less Youth) a Mount Kimbie válaszúthoz érkezett: a posztdubstepből jöttek, a zsánerfeletti, sokrétegű elektronikába eveztek, de mintha ezekben a hullámokban kezdtek volna elveszni, a bekategorizálhatatlanság esetükben a jellegtelenség felé is elmozdult. Ami sosem kellemes érzés. Felismerhették ezt ők is, mert friss lemezük sokkal feszesebb lett, hála többek között annak, hogy felfedezték a krautrock-bandák motorik nevű ritmusát, meg úgy általában azt, hogy a nyersesség néha kifizetődőbb, mint a csilingelés.

Brockhampton – Saturation II

Ennek mindenképpen itt kell állnia a végére, ha már annyira körbeugráltuk ezt a csapatot a posztjainkban, mint a legodafigyelnivalóbb, értelmiségi, ravasz reppereket a szakmában. De hát micsináljunk, ha erről van szó? Fiatal csávók, akik nem csak kurvára biztosak magukban, de van is mire. Úgy hozzák az alternatív humoros vonalat, ahogyan az Odd Future korai éveiben, de esetenként még náluk is sokkal jobban.