Legalábbis annyira, mint mondjuk húsz éve értelme volt.

A lemezkritika mára olyan lett, mint a magnókazetta vagy gruftinak lenni, lehet vele élni, de lényegileg egy olyan világ része, ami valahol az ezredforduló környékén véget ért. Így mára egy ilyen fétisdolog lett. Persze nem is az a meglepő, hogy még írnak ilyeneket, mert mindig is fognak, hanem inkább az, hogy Lester Bangs idézetet még nem játszott be a H&M.

Én is írtam egy csomó ilyet amúgy, aztán megjött az az általános érzés, hogy áhh, már úgysem történik semmi új, csak ugyanazok a témák pörögnek újra meg újra, sőt ebben a ketrecben a zenekarok is egyre inkább önmaguk definíciója alá játszanak, hol vannak már az olyan botrányok, hogy a Kiss diszkót játszik, a Radiohead meg leteszi a gitárt, hogy gombokat nyomkodjon? Sehol, mert ha Slash most letenné a gitárt és trapet kezdene tolni, akkor az pont olyan unalmas lenne, mint amit mostanában John Frusciante csinál.

Viszont amikor a Rákóczi Étteremben a Galaxisok menedzsere (ez is milyen múltszázadi foglalkozás!?) szól, hogy hétfőn lesz egy ilyen csak sajtónak szóló titkos lemezbemutató koncert a Fészek Klub kupolatermében, és hogy menjek már el én is, akkor az olyan váratlanul ért, mint a Green Day visszafiatalodása az American Idiot lemezzel, ami előtt még azt hittem, hogy majd fel fogunk nőni. Úgyhogy naná, hogy elfogadtam a meghívást, de azt kikötöttem, hogy recenziót írni én tuti nem fogok róla.

Az esemény amúgy olyan volt, mint amilyennek az ember elképzel egy ilyen eseményt, ha nem is ismert mindenki mindenkit, de egy olyat biztosan, aki tudta, hogy ki az az ismeretlen. Idézőjeles gesztussal ugyan, de ténylegesen volt bor, üdítő, aprósütemény és természetesen recenziópéldányt is fel lehetett kapni az új, még meg nem jelent Galaxisok-lemezből.

Ide hadd ékeljek be mikrosztorit: Még a régi Quartra írtam Rustie-nak az egyik lemezéről, majd három hónappal később a kiadótól megérkezett a szerkesztőségbe több lemezzel együtt az ominózus album is, hogy írjunk már róla. Jó, biztos olvasták az írásom, pusztán nagyobb üzem ez annál, hogy csak a mi csomagunkból kiemeljenek egy cédét.

Ebben az egész baszakodásban régen amúgy nem az volt jó, hogy meg lett véve az újságíró három pohár borral, hanem az, hogy még a megjelenés előtt lehetett olvasni a lemezekről. Ez az angolszász sajtóban a nagyobb nevekkel még így van a mai napig. Kivéve a legnagyobbakkal. De az a lényeg, hogy ha érdekel valami lemez, akkor előbb indítom el, mint hogy olvassak róla – ha van választásom.

Nektek viszont nincs! Mert én ott voltam a titkos lemezbemutatón. Ti meg nem! Nekem megvan cédén a lemez, nektek még nem! (Kazi is volt, de abból venni olyan lett volna nekem, mint kiásni Kurt Cobaint, annyira hülye meg nem vagyok, hogy attól várjam, hogy újra legyen Nirvana.)

Kívülről:

Belülről:

A régi világban az alapvető volt, néhány kivételtől eltekintve, hogy a zenészek és az újságírók jóban voltak egymással, ma azonban ilyen diszklémerben illik bevallani, ha ismerik egymást. De legyen meg ez a feltárulkozás is: Benedekkel jó viszonyt ápolunk, időnként szoktunk pizzát sütni. Ugyanakkor Galaxisok-rajongó sosem voltam, csupán elismertem, hogy ezt a generációs hangulatot, akármi is legyen az, tényleg tök jól elkapta, és nem véletlen Galaxis-dalokon pörögnek a tinik, és nem a Catholic School Girlön, mint anno én.

Innen nézve a Szabó Benedek és a Galaxisok a Lehet, hogy rólad álmodom című negyedik lemezével egy elég merészet húzott. Szabó félretette a tábortűzi hangszert, elment zongoratanárhoz, és utóbbi hangszeren írta meg az új Galaxisok-számokat, amik ráadásul most nem olyan mindenki által megélt dolgokról szólnak, mint bebaszva hazataxizni, szakítani meg cigarettát szívni, hanem mindenféle álomszerű nosztalgikus-apokaliptikus víziókról. Ha van ennek értelme, akkor inkább versek, mint dalszövegek.

Biztos majd sok kritika és rajongószájból kibuggyanó vélemény meg fogja jegyezni, hogy a Lehet, hogy rólad álmodom a zenekar “kísérletező lemeze”, mint amilyen a Kispálnak a Sika, kasza, léce volt vagy kicsit messzebb menve analógiáért, a Tankcsapda Connectorja, de ez két sebből is vérzik: egyik sem volt kísérletező lemez, csak szarabb, mint a megelőző, a Lehet, hogy… azonban bizonyos szempontból, ami most ugye az enyém, jobb, mint az előzőek.

De ne kerülgessük a leégett tábortüzet, jöjjön egy számról-számra haladó review!

1. Előestéjén – rögtön nosztalgikus hangulatú zongorával indul az első szám, az első percben csak egy szöszmötölő gitár kíséri még az olyan sorokat, mint hogy “A világ háborúra készül, főutak metszenek alsóbbrendű utakat / Piros van de átmegyek, egy felborult kukából a szél fújja a szemetet.” Aztán belép a ritmusszekció is, majd egy dudolós részben kulminálódik a dal, ami ugyan nem klasszikus popzenei szerkezetű, de simán működik popszámként is.

2. Láthatatlan lovak – hasonló hangulatot játszik be a kamaszkori emlékekből összeollózott szöveggel operáló második szám is, itt jut eszembe először hoppá, ebben a kicsit homályos múltba játszó hangulatban bizony ott van a Clientele szelleme is, ami talán az egyetlen zenekar, amin Benedekkel össze tudnánk veszni, hogy ki szereti jobban. Sallai László végig ott kísértő szellemvokálja is ott van a szeren, tegyük hozzá!

3. Narancssárga napok – a cím alapján gondoljon mindenki amit akar, mindenesetre a szám azzal indít, hogy a “Harmincas éveknek mindjárt vége van, nehéz álmokban ringatom magam.” Nahát, csak nem egy második világháborús párhuzam!? Nem állítom, kérdem. Az előző két szám instrumentális kiteljesedése után itt a lemez egyik legerősebb kórusába szökell a zenekar: “Nem szeretném elfelejteni, nincs már mit elfelejteni.”

4. Prága – a lemezcímmel induló szám, az első az album hegedűvel bélelt darabjai közül. Noha számomra ennél a számnál egyhangúvá kezdett válni a lemez, ha épp nem főztem volna, és nem lemezkritikához hallgattam volna, léptetés lett volna belőle, de azért itt mondanám el, hogy hangszerelésileg tök jó a lemez ökonómiája. A zongora végig szól, a többi hangszerrel tök jól gazdálkodnak. Noha olyan radikális szintre sajnos nem viszik ezt, mint a Benji. Lényeg, hogy ebben a kedvenc részem Sallai László imbolygó basszusjátéka lett a szám végénél.

5. Éter – “Mi ez?” – kérdezi megérkező lakótársam, mondom. “Tényleg jobb, mint az eddigiek, de azért jó szarul szól. Tudod, amit mondtam a Kárpátiánál, mindegy milyenre keverik, úgyis szeretni fogják csomóan.” Szerintem amúgy nem szól rosszul a lemez, ebben a számban például tök jó Günsberger Ákos slide-olós figurázása, vagy Bradák Soma itt is feszes dobjátéka. De hát ez van, régen az újságíróknak még minden demószintű szart el lehetett adni, ha az hasonlított valami nyugaton pár éve menő dologra.

6. Cherokee jegyzet a fiamnak – zongorás-hegedűs instrumentális. No komment!

7. Hexanol – nem, nem valami új kábító kemikáliáról van szó, hanem egy illatszereknél alkalmazott vegyületről Szabónak ugyanis van némi tapasztalata ezen a térületen is. Ez lengi hát be a békésen vészjósló hangulatot, és az olyan képeket, mint “Az ég szikrázóan kék, 42 fok van árnyékban, a szél lágyan szórja szét, szirénák hangját.” Ha a korábbi Galaxis-lemezekre gondolok, elsősorban ilyen monoton kántálás ugrik be, ehhez képest most sokkal közvetlenebb a közlésmód, úgy hogy közben zeneibb is. Egyszerűen Szabó jobb énekes lett ezen a lemezen. Vagy erre a lemezre, majd kiderül.

8. Szédülés – indie csujjogató! És tényleg, ez kicsit másként elférne egy népzenei lemezen is. Egyrészt mondanám, hogy több ilyet, másrészt pedig értem, hogy ennek így itt, a lemez vége felé van funkciója. Nem nehéz elképzelni, hogy koncerten mennyire fog majd működni a “Régi diófák alatt, messzire szalad gondolatban” kórusa.

9. Elektromos eső – és nincs vége, ha elektromos eső, akkor elektromos gitár, vagy máshogy, úgy kellett már ez a Helter Skelter-riff, mint az elektromos eső. Korábban írtam, hogy a szövegek inkább versszerűek, mint dalszövegszerűek, vagy legalábbis működnek így is, és úgy is, eddig a költőiség nem volt zavaró, viszont az a meglehetősen hangsúlyos helyre tett sorpár, hogy “Feltámadás, feltámadás, búcsúzó nyár, lézersugár” volt az első kellemetlen érzés. Kár, hogy pont itt.

10. Altató – És ezzel el is érkeztünk a lemez végéhez: egyszálzongorás altató az Altató, József Attilát idéző szöveggel. “Alszanak a felhők, a vízben a halak, a tektonikus lemezek a tengerek alatt.” Véletlen? Aligha!

7,4

Mit vegyek a csajomnak? (X)