Nemrég megörültünk a kísérletező kedvű klubzenékben utazó angol friss lemezének, ami sztrímelhető, most meg beszélt róla egy interjúban. Meg másról is. Szemezgetünk.

A Guardian újságírója ült le a gyömbérsört szopogató, és feltűnően relaxáltnak tűnő Kieran Hebdennel, azaz Four Tet-tel beszélgetni egy King’s Cross-közeli kávézóban. Aki nemrég kidobta ezt a két hosszú számot tartalmazó új zeneanyagát, mindenféle marketingbullshitelés és a zenei sajtót letaroló kampány nélkül, amit itt feljebb emlegettünk.

Érdemes újraelindítani a szavai mellé:

Jelzésértékű egyébként, hogy emberünk a BandCampre tette ki az új lemezt, és hogy nem kanyarított köré felhajtást. Erre ki is tér a cikk.

“Az egyik előnye annak, hogy mindent én tartok kézben az, hogy minden rugalmas”

– mondja Hebden, aki szerint azzal, hogy elhagyta a tipikus kiadós embereket meg a saját sajtóját, egészen zenül érzi magát. És nem úgy tűnik, mintha egy centiméternyit is aggódna a kritikai fogadtatás vagy a játszási listák miatt. Így fogalmaz az ötletről, hogy online és azonnal elérhetővé tette a Morning/Evening-et: “pár napja úgy voltam, hogy hát nyári napforduló van, meg amúgy is egy szép nap, pont tökéletes ezt meglépni.”

Zenéi, ahogy a cikk is helytállón jegyzi meg, a cosmic jazz-ből, technóból és pszichedeliából eredő hatások kicsatornázásaképp organikusak és ragyogóak, maga Four Tet pedig terápiás jellegűnek fogja fel őket: azt akarja, hogy ha megöregszik, sztorit meséljenek korábbi éveiről. Új zenéi pedig bizonyára fognak: ezeken az indiai énekesnő, Lata Mangeshkar dalol, akit nagyapja lemezkollekciójában fedezett fel. Amit azelőtt egyszer sem hallgatott meg, de amikor először nagyanyja halt meg, érezte, hogy a családi gyökerei, amikkel azelőtt sosem foglalkozott, kezdenek halványulni, ő pedig foglalkozni akar velük – Hebden ugyanis félig indiai.

Nem mellesleg Four Tetként a “folktronika” névvel címkézett, lassú habzású egzotikus zenéivel futott be, de ma már egészen máshol jár fejben. Zavarja is, amikor az emberek a 13-14 évvel ezelőtti hangzását kérik rajta számon.

“Ma már a klub az én világom”

– mondja, amivel nem is nagyon lehet vitatkozni, ha meghallgatjuk legutóbbi munkáit.

A vicces az, hogy ebben, mármint hogy elmerüljön a brit főváros táncos éjszakáiban, többek között a ma már inkább kínosan csengő nevű Timo Maasnak volt szerepe, aki 2006-ban felkérte, hogy társuljon hozzá a híres The End-ben, mint rezidens DJ. Pedig miután a kétezres évek garage-hulláma lecsengett, Hebden nem nagyon élvezte a táncosabb zenéket. Nem is nagyon mentek jól a dolgok az első estéken – mert amúgy izgatta a dolog, ezért rábólintott a meghívásra -, rendre kiürítette a táncteret.

De a rezidenciája vége felé már nyolc órákat tolt le egyhuzamban a pultban úgy, hogy felrobbant a levegő.

Saját produceri munkásságára visszatérve érdekességként hangzik el az is, micsoda dilemmát okoz neki, hogy ateistának tartja magát, miközben olyan zenék gyakoroltak rá hatást, amiknek az előállítói mind hívők vagy mélyen spirituális emberek voltak – mint például kedvencei, John Coltrane vagy Ali Akbar Khan. De azt még ő is elismeri:

“ezeket a lemezeket nem úgy írták meg, hogy jó lemezek legyenek. Ezeken át Istennel kommunikálnak.”

Következtetése, ami folyamatosan zavarja: ha csak nem tud a laptopján keresztül hasonlóan kommunikálni egy felsőbbrendű erővel, akkor sosem fog egy kitűnő albumot összehozni.

Meglátjuk. Addig meg itt a teljes írás, ahonnan másodközöltük a fentieket.