A témában jártas szociológus jólmegmondja.

Reid Barton-Golden a Noisey világot jelentő hasábjaira írt egy grandiőz fesztiválélményéről, ami kvázi 96 órán keresztüli folyamatos táncról szólt és szinte kiapadhatatlan pezsgőről, ráadásul mindez egy bazinagy hajón, nemzetközi vizeken, ahol nyilván messzire viszi a mindenféle szabályokat is az óceáni szél. Azt mondja, sokan az esküvőjüket vagy a gyerekük születését említenék Életük Élményeként, de neki ez volt az.

Vagyis ez volt az:

Miután viszont letette a lábát a partra a négynapos bulimaraton után, bár a feje zúgott még, de ez semmi volt ahhoz képest, ami a következő héten kapta el: egy szimpla másnaposságon messze túlmutató depresszióhullám. Alig bírt kikelni az ágyból, alig evett, tologatta a teendőket bullshit indokokkal.

Úgyhogy megkérdezte az oregoni Linfield Főiskola professzorát, a zenei közösségekről széleskörű kutatásokat végző Dr. Rob Gardnert, hogy is van ez.

“Vajon miért történelmünknek ezen a pontján vágyunk ennyire a közösségi élményekre? Azért, mert a mindennapi életünkben híján vagyunk neki. Megvan a kis baráti körünk, a munkatársak, de az életünk nagy része meglehetősen izolált helyzetekben zajlik”

– mondja a hozzáértő.

A szabadúszók nagy nyertesek, de nagy vesztesek is

A szociológus szerint az sem elhanyagolható tény, hogy az emberek az emberi történelem nagy részében kis törzsekben, kommunákban, falvakban éltek, és

igazából csak az elmúlt 300 évben élünk nagyvárosokban.

Ezért pedig szeretnénk valamit visszamenteni ebből a régmúltból, tudatosan vagy öntudatlanul, a fesztiválélmény pedig éppen megfelelő erre.

Izgalmas azonban, hogy ezzel a közösségbe vágyakozással együtt “hadakozik” a mélyen gyökerező individualizmus, ami a fesztiválok egyik legalapabb alapja: ezek a helyek az önkifejezés színpadaivá válnak, mindenki felölti azt az arcát, amit a szürke mindennapokban nem mer vagy akar, amit a társadalmi normák miatt elnyom. Egy fesztiválon mindenki bármit tehet, és ezért nem kap kiközösítést.

És amikor hazaérünk, jön a poszt-feszt depresszió.

“Így van, amikor elhagyod a terepet, hirtelen szembesülsz az olyan limitekkel, mint a család, meló, iskola, és azzal, hogy az emberek elvárják, hogy egy bizonyos módon viszonyulj hozzájuk, ami sokkal kevésbé szabad. És ez valóban arcon tud csapni keményen” – mondja Gardner professzor.

Azt is megjegyzi azonban, hogy az extázis élménye nem feltétlenül kapcsolódik a cuccoláshoz. Ő maga az ízléséből kiindulva bluegrass fesztiválokra jár, ahol 65 éves öregek ülnek a kempingszékeikben, és mégis át tudják élni ugyanezt, csak másképpen. Ahogyan egy focimeccsen is azt, amikor a csapatunk lő egy gólt.

Az azonos frekvencia a lényeg: ha az megvan, akkor olyan élményben lesz része az embernek, amit nem felejt el hamar. Ami meg az utána érkező nyomottságot illeti:

“Az emberi kapcsolatok nem csak a túléléshez szükségesek, de a lelki egészségünkhöz is. Saját magunkról ugyanis mások visszacsatolása által alkotjuk a képet. Egy fesztiválhelyzetben pedig csak pozitívat kapunk másoktól, senki nem kritizál, az emberek szabadon lépnek interakcióba. De amikor a fesztivált elhagyod, ez is ottmarad.”

A jó hír viszont: fesztiválok lesznek jövőre is. Sokezer. Sokezerfelé.

(Nyitókép innen)