Kényelmesen a természetben: a túrabakancs hatékonysága
Nagyon örültem, amikor kiderült, hogy Kendrick Lamar jön a Szigetre. Most le lehetne futni a kötelező köröket, hogy milyen aktuális és fontos repper, aki egyszerre rezonál a hiphop új hullámival, közben a műfaj múltjához is ezer szállal kötődik ésatöbbi.
Legyen inkább annyi elég, hogy amikor a To Pimp The Butterfly-t párszor végighallgattam, akkor az az amúgy nyilván némiképp önbecsapó érzés szállt meg, hogy mennyire jó lehet most (akkor) feketének lenni. Mert míg a rockbandák max a régiek keretei között mozognak, addig Kanye West, Kendrick és a többiek örültebb dolgokkal állnak elő, mint korábban bárki.
Akkor is nagyon örültem, amikor kiderült, hogy a Sziget nyitónapján nem lesz olyan előadó a nagyszínpadon, aki kifejezetten zavarna engem. Nem vagyok egy nagy Clean Bandit-arc, de úgy vagyok vele, hogy pont jó aláfestőzene arra, hogy a kedvenc szigetes helyemnél, a Nagyszínpadnál ücsörögjek.
Ahogy azonban közelgett a Sziget, egyre inkább kezdtem el lejönni Kendrick Lamarról. Nem igazán imponált, hogy az a Kendrick, akit a fent is linkelt Alright klipjében ismertem meg, olyan dolgokba belemegy, mint hogy akkor most ki fotózzon koncerten. Az pedig kifejezetten visszás volt, amikor letolt egy énekelni felhívott fehér rajongót, amiért NEM hagyta ki a sorvégén lévő tudjukmelyik szót.
És akkor ehhez még az is jött, hogy setlist.fm-ről tudtam, hogy a Butterfly-ról az aktuális turnén csak két számot játszik. Nem mintha bármi baj lenne a DAMN.-nel, de az nekem “csak” egy szuper hiphoplemez, nem pedig egy olyan dolog, ami után kicsit másként nézek a világra.
Sziget2017: és akkor jött a koncert, amire lefagyott a Sziget
Persze, azért csak elmentem, már csak Lykke Li miatt, akinek nagyon szeretem a szomorkás lassú számait. És hát meg is érte, mert kábé arról szólt az egész, hogy meddig bírja a kedvenceimet játszani az I Follow Rivers előtt. Eszembe is jutott PJ Harvey tavalyi mészárlása, de itt még bőven a korláton belül voltunk.
Azért az emberek is jól rezonáltak ezzel a könnyen befogadható, kicsit még lassúságában is táncolható, de tengermély melankóliával. Amúgy meg Lykke Li latexszettjénél forróbb dolog már tuti elolvadt volna a színpadon a nagy melegben. A több vászonból kirakott színpadkép is telitalálat volt. Röviden: nekem óriási dolog volt, kerekké tette a napomat, hogy hallhattam az I Never Learnt és a Sadness Is A Blessinget élőben, szikrázó naplementében, jó kedvemben.
Ezután jött, amiről gondolom már sokan hallottatok, miszerint Kendrick Lamar még Rihannánál is jobban megváratta a Sziget közönségét. Én meg ott álltam a tömegben és cikáztak az agyamban a gondolatok:
Miért is toporgok itt hosszú percek óta úgy, hogy nem történik semmi? Azzal tök oké voltam, hogy Rihanna olyan flegmán fittyet hányt a Szigetre, nála valahogy ez belefért – a képbe. De attól a Kendricktől, akit a zenéje és a klipjei, meg úgy az egész hírneve alapján összeraktam a fejemben, attól azt vártam volna, hogy jöjjön ki, és ha nincs más, akkor kiabáljuk közösen az Alrightot vagy bármi tényleg, csak ezt a kínos semmit ne.
Abban a harminc perc csendben ameddig én vártam rá, semmi vicces, megkapó, katartikus, nem volt, csak kiábrándító. Megölte a vibe-ot. Ezt nem csinálja velem tovább. Fogtam hát magam, aztán Lykke Li-t dúdolgatva hazabékávéztam, majd az erkélyen aludtam egy nagyot.
(Amennyiben a Szigettől olvassák ezt a cikket, annyit még elmondanék, hogy ha úgy alakul jövőre, akkor Kanye Westre vagy a Bash & Popra akár 85 percet is várok, hogy egy számot hallhassak tőlük élőben.)