Blake vagy Holden? Holden vagy Blake? Szubjektív fotóriport a pénteki Electronic Beatsről

Jövünk pár képbe öntött pillanattal a péntek estéről, aminek most nem foglalkozunk azzal a részével, mennyire jó, hogy egy telekommunikációs multicég nem bottal piszkálandó furcsaságként tekint az elektronikus zenére, hanem felismeri, hogy érdemes azt szupportálni, és ez még nekik is jól jön – ezen már túlvagyunk. Kezdenénk inkább néhány hangulatfölvétellel az esemény első óriáiról, benne nagyon figyelő arcokkal és Zoot Womannel, akik kellemesen felpuhították a talpakat azokkal a bárgyú sorokkal, hogy “van egy érzésem, ez automatikus.”

James Blake műsora alatt kis túlzással már egy Electronic Beats-es poharat sem lehetett volna leejteni a Millenáris minőségien fényelt nagytermében (persze senki nem is akarta leejteni, mert visszaváltós volt). A rajongási mérleg meglehetősen túlbillent, igaz, a magukat már-már sírva markolászó tinilányokat egy másik szélsőség, a legmeghittebb csendes éneklés közepén is vicceskedőnek szánt hülyeségeket ordibálók klikkje ellenpontozta.

Ők például nagyon figyeltek és halkan rajongtak:

Ők inkább háttérzeneként alkalmazták a lassú ódákat:

És volt, aki kritikai szemmel tekintett a műsorfolyamra:

Minden respektációnk James Blake-é, mert hozta az elvárhatót, egyszer a szívcsakraolvasztó érzékeny költőt, egyszer meg a technikás kalandort, aki azért megmutatja, hogy ő sem csak könyvtárszobákban nevelkedett kamaszként, hanem ordas dubstep-bulikon – de ettől függetlenül őt is meg is tudjuk érteni:

Ahogy James Blake a befogadás oldaláról osztotta meg a közönséget, úgy Holden inkább aszerint, hogy ki mit várt tőle. Nem reprezentatív közvéleménykutatásom alapján ugyanis többen még mindig a “régi” arculatot várták tőle, a naplementébe belehömpölygő progihauz-pulzálást, noha tavalyi, Inheritors című albumával már a kísérletezés felé kanyarodott el.

Ha volt valaki a Rézmál Kávézós afterpartin, írja meg a Facebookon, hogy az milyen volt!