Még hétvégén, két hónappal az előzetesen megadott dátum előtt kiszivárgott Björk várva-várt nyolcadik nagylemeze. Tegnapelőtt este az énekesnő a hivatalos verzióval kontrázott rá a kellemetlen esetre. Ezt már meghallgattuk mi is, alább pedig elmeséljük és megmutatjuk, hogy milyen.

Ahhoz képest, hogy 2001 óta minden Björk-lemez kapcsán el szokás mondani, hogy ez már nem az igazi, azért az év legjobban várt lemezei című gyűjtések alapján még 2015-ben is simán eseményszámba megy, ha új anyaggal áll elő az izlandi jégkirálynő. A Vulnicura előtti várakozásokat ráadásul számos körülmény fokozta a szokásosnál is magasabbra:

  • 2013 végén Björk szakított élettársával, Matthew Barney-val.
  • 2014 szeptemberében Kanye West és FKA twigs producere, Arca elmesélte a Fadernek, hogy már 2013-ban megbeszélték Björkkel, miszerint együtt dolgoznak majd az énekesnő következő sorlemezén.
  • 2014 októberében meghalt Mark Bell, aki 1997 óta Björk elsőszámú producere volt.
  • 2015 januárjában kiderült, hogy Arca mellett a dark ambientben utazó The Haxan Cloak lesz Björk másik segítője.
  • 2015-ben lesz Björk 50.

Azt már eddig is tudhattuk, hogy Björk boldogabb napjain is súlyos lemezeket tud készíteni, most azonban azt is megmutatja, hogy milyen, amikor problémás időszakon megy át. A “vulnerable” (sebezhető) és “cure” (gyógyítani) szavakat összevonó Vulnicura

súlyosabb lett, mint amire a fentiek alapján számítani lehetett.

A lemez befogadását azonban mégsem igazán a témája, hanem az elvárások nehezítik meg. Björk pályája ugyanis eddig sem igazán elsősorban a trendmutatásról és a popzenét újradefiniáló lemezekről szólt, sokkal inkább önmagáról. Az összetéveszthetetlen hangjáról és a furcsa különcségeiről.

Amikor azonban kiderült, hogy Arcával fogja az énekesnő elkészíteni ezt a lemezt, néhányan már arról beszéltek, hogy ebből simán kijöhet egy olyan paradigmaváltó anyag is, ami után máshogy fogunk a popzenére gondolni. Ehhez képest a Vulnicura úgy indul, mintha visszaugranánk az ezredfordulóra a Homogenic és az első igazán kísérletező lemeze, a Vespertine idejére. Vonósok, finoman eldolgozott elektronika és persze Björk hangja és aurája a tér minden egyes részén.

Bár több helyen felfedezhetőek Arca és Haxan Cloak ujjlenyomatai egy-egy kicsavart drum & bass beatben vagy borongós háttérben, a Vulnicura nem róluk szól. Ez a lemez talán még inkább Björké, mint a 2011-es, jószerivel egy táblagépen összeállított Biophilia. Felületesen hallgatva például olyan, mintha csak Björk jól ismert hangját hallgatnánk a véget érni nem akaró, túldramatizált vonósok kíséretében. Klasszikus dalstruktúrák nincsenek, csak absztrakt képletek mosódnak egymásba. És ez nyilván nem véletlen alakult így, ahogy az sem, hogy nem engedte szabadon a srácokat.

Ez a lemez épp olyan, mint bármelyik szakítós történet.

Fél füllel a 7-esen elcsípve unalmas közhely, de jobban odafigyelve megtalálhatjuk a tényleg érdekes momentumait. A History Of Touch ködös szintikkel körbevett vallomása, a Black Lake warehouse technóba csavarodó rekviemje, a Not Get fájdalmas ünnepélyessége, a Mouth Mantra arcás kegyetlensége, a záró Quicksand békés törtütemei vagy a refrénjével a lemez talán egyetlen popzenés pillanatát hozó Lion Song azért tartogat ilyeneket szép számmal.

A Vulnicura egy kis lépés a popzenének és egy nagyobbacska Björknek,

aki az előző két lemezével szemben itt nem próbál meg visszatérni a Post poposabb vonalára, hanem a teljes eszköztárát az aktuális témájának rendeli alá, ahogy anno a Medúllán is tette. A rajongók pedig egy olyan lemezt kapnak, ami simán megállja a helyét az életműben. A váratlan megjelenés hevében megfogalmazott értékelések szerint egyenesen 2001 óta ez a legjobb munkája.

És bár szinte biztos, hogy az év végi listák élbolyába nem fog beférni, azért az is tuti, hogy a következőt ugyanígy fogjuk várni. A világot pedig majd Arcáék a saját lemezeiken váltják meg. Vagy valaki más.

Meghallgatás az iTunes-on vagy itt: