David Bowie halálhíre után csomót gondolkoztam róla. Sajnos csak mint közszereplőről, mivel személyesen sosem volt hozzá szerencsém.

Rengeteg cikket olvastam hétfőn, ahol a kaméleon-szerepét bizonygatták, miszerint arculatváltásaival folyamatosan meglepte még a legelkötelezettebb rajongóit is. Aztán igaziból azt kellett látni, hogy ez a nagy korszakolás max tizenöt évig tartott, akkor is erőltetetten. Előtte, utána és közben csak perfekt popszámok voltak, meg mindenféle műfaji kísérletezések ügyesen beágyazva.

Igazából David Bowie így direkte nem is változott. Nothing Has Changed – ahogy ő mondta. Volt egy művész, aki kellőképpen érzékenyen közvetítette az életkorral járó hangulatváltozásait, de olyan, aki közben ugyanaz maradt. Akire lehetett számítani bármikor.

Mert el nem tudom képzelni, hogy a Ziggy Stardust csak egy felvett szerep lett volna, ahogy a Reality perszónájáról sem. Számomra ezek ugyanannak az embernek a sztorijai. Nagyon nem változott semmi. Azaz telt az idő, persze, hogyne telt volna, de David Bowie az egész közepén nagyon állandó volt mindig.

Nem kaméleonkodásról van itt szó, hanem egy nyitott szemlélettel megélt életútról. És inkább az van sajnos, hogy mi, aki rá kaméleonként mutogatunk, mi vagyunk azok, akik kötjük a kutyát a karóhoz, és nem merjük megélni a változásokat. A mindenféle helyzetek között mi ragaszkodunk nevetségesen ahhoz, hogy ugyanazok legyünk végig. Mi vagyunk az igazi kaméleonok, nem Bowie.

A kaméleonok kibaszott köpönyegforgatók. A legjobbak meg csak arról mesélnek, amik általában vannak, történnek, és nagy százalékkal lehetnek. És Bowie a legjobbak közül való volt. Nekem minden lemeze egyforma, csak régebbiek meg újabbak vannak. Ugyanúgy a vékony fehér herceg énekel végig. És ez a legfontosabb. Hogy nem változott semmi, csak mi vagyunk érzéketlenek hozzá.