Végre van egy jó indokunk a megosztásra!

Nathan Jenkins áll a Bullion név mögött, aki már korábban is fröccsentett mindenféle hangmintákat a hangfalmembránok festővásznára, bevetett szintit, gitárt, visszhangot, wonkyt, downtempo-jegyeket, de legfőképpen hebehurgya játékosságot, aminek a vége minden esetben valami stílusilag legfeljebb csak körbetáncolható melanko-absztrakt-pop lett.

Alig egy hónapja jött ki az első full albuma, amiről eddig nem írtunk még – ez a mi apró szégyenünk, de lendüljünk túl -, viszont nem is hagyhatjuk ki, annyira kifogástalanul markol alá ennek a nyögvenyelősen induló tavasznak.

Napszúrástól fátyolos énekek találkoznak össze a dobgépekkel, bolond szintiszellők játszanak a strandhomokban – máshogy nem tudnánk összefoglalni a lemez lényegét. Mindenesetre érdemes összehasonlítani a végeredményt emberünk korábbi műveivel, és rá fogunk jönni, hogy egyrészt sosem volt ennyire önmagára talált, mint most, az év végén pedig talán arra fogunk rájönni, hogy ez bizony ott van 2016 legeredetibb albumai között.