A Budapest Essentials, ahogy azt korábban már megfejtettük, nem igazán eredményezett tradicionális, ide-oda vonulós fesztiválos buliturizmust, inkább csak mérsékelt buzz telepedett rá a belső kerületekre, ami viszont simán lehetett a karszalagtól teljesen független. Ezt már nem fogjuk megtudni, engedjük is el! Abban viszont biztos vagyok, hogy a BPES legjobb húzása, és egyben a következő évek egyik potenciális továbbfejlődési lehetősége a pop-up eseményekként tálalt, extrahelyszínes fellépések. Tetőn, parkban, bárhol.

Meg a Fővám téri Nagyvásárcsarnokban.

Budapest legszebb, a 19. század végén megépített, tízezer négyzetméteres, acélszerkezetes, építészeti remekműként is számon tartott piacterét kipécézni, megszervezni, fényekkel felszerelni és partihangárrá alakítani egy estére több, mint nyerő – még akkor is, ha sokkal izgibb lett volna nem elkordonozni az oldalsó traktusokat is, hadd lehessen oda félrevonulni szeszezni, társasági életet élni, tüdőrezgető basszusokra smárolni.

Letaglózó helyszínen várhatta tehát a tömeg a Gorillaz Sound Systemet. Kár, hogy azzal a csavarral láthatóan csak kevesen voltak tisztában, hogy ennek zenei értelemben az égvilágon semmi köze nincs Damon Albarn híres szerelemgyerekéhez.

Ez ugyanis a(z amúgy elismert) nigériai dobos, Remi Kabaka fiának projektje, aki csak beszédhangja volt a rajzolt zenekar dobosának, Russel Hobbsnak. Mindössze ennyi volt a kapcsolódás a Gorillazhoz.

Ja, meg a vetítés nyomokban Gorillaz-karaktereket tartalmazott, ez azonban nem változtat a tényen, hogy amit hallottunk, az viszont valami fertelmes cirkuszi bohócdubstep volt, nyakig benne a kellemetlen kategóriában. Én simán el tudnám képzelni, hogy ha a remek fiktív majomzenekart világra hozó Blur-vezér ezt most a saját fülével hallotta volna, akkor kicsavarja a DJ kezéből a rohadtul vicces, zuhanyrózsának álcázott fejhallgatót (vagy fordítva?), és egészen Ferihegyig ütlegeli vele. Igazából nem is fogtam fel, hogyan futhat ez a Gorillaz név alatt.

Az indiánfejdíszes előadónak persze láthatóan maga a Kapitális Szórakoztatóipar csörgedezett az ereiben, de ettől még sokan nem bírták sokáig, és rohantak máshova. Vagy olyan járulékos ingereket kerestek maguknak, mint például a zöldségekkel bulizás, hiszen több stand még nyitva maradt a csarnokban, és fogyott is a répa meg a karalábé.

Ennél több igazolás nem is kell egy lemezlovas tengermély alulteljesítésére.

Szerencsére azért a város más pontjain sikerült tartalommal is megtölteni a hangszórókat, és jó szájízzel távozni, Ádám riporterkolléga például úgy döntött, hogy inkább a Küss Mich bulijával ajándékozza meg magát a Kontrában. Ő döntött jól, át is adom a szót:

Ugyan nekem csak a programok maximum 10 százalékához volt szerencsém, mégis bedobnám a Budapest Essentials Legjobb Koncertje-kalapba a zenekar szombat éjjeli műsorát. A Bestial Mouth gótos posztpunkjával kevés jobb dolog tud történni, mint egy kontrás koncert. Egyrészt mert a Lydia Lunch-i hagyományokat továbbvívő Lynette Cerezo énekesnő is élőben tudja magát igazán kiélni. Mint egy boszorkány, úgy vezényelte le a szűk egy órás koncertet, üvöltött, letérdelt, amikor azt kívánta a műsor íve, besétált a közönségbe. Ugyanígy a fúvós szólók is sokkal ütősebbek úgy, ha látjuk, hogy az játssza, akinek a sikolyától az imént rázott ki a hideg.

A másik összetevő pedig a szinte végig stroboszkópfényben villódzó terem és a jóízűen megdörrenő hangcucc voltak. A szintik zajtartományban simán a széteffektezett gitárok terrorjával fenyítettek, az élő dobbal megtámogatott dobgép szintén állatul szólt, Cerezo sikolyai pedig tényleg a hangélményen is túl hathattak fizikailag. Végezetül tehát csak annyit mondanék, hogy igazságot a körúton kívüli menő bulikat befogadó szuper helyeknek!

Úgy legyen.