Bence Berlinben járt. Behatóan befogadta, most pedig beszámol róla. Az első rész a Recorderen, a második a Phenomenon-on olvasható - ez meg itt a zárófejezet.

Csalni kellett kicsit: a három végigcsodált koncert közül naptárilag a The Knife-é volt az első, de milyen dramaturg az, aki a csattanóval kezdi a történetet, a poént pedig a vicc elején süti el? Ha erre lehet is könnyű a válasz, arra nem, hogy mi választja el pontosan Berlint Budapesttől. Egy biztos: az, hogy itt a két svéd utolsó előtti előtti előtti előadására az emberek nem felháborodással, kordonbontással vagy buzilobbizással, hanem toleráns műértéssel válaszoltak még úgy is, hogy az nagyon-nagyon nehéz volt, kétségtelenül a megoldás része. Berlin felett a vég, zárófejezet.

Berlin, MyFest 2014 májusában (fotó: Unger András)

Amikor nem egymagamban, hátizsákkal és térképpel, hanem a tematikus Bowie-túra keretében járom végig a helyeket, ahol a mester apránként rakta össze a Los Angeles-i kokótól ripityára tört személyiségét, az olyan, mint Barcelona, amit mára tökéletesen elcsesztek a turisták? Ha olyan is, nem tudok mit csinálni.

Nekem, aki már akkor született, tért tudatához és nőtt fel, amikor már van internet, de nincs kommunikáció, csupán a kultúra egy ócska változata jutott, egy pattogó celluloidszalag, ami szép, színes, szórakoztatóan hülye geometrikus formákból áll, és lényegében arról szól, hogy az ember agya megállt továbbfejlődni és inkább zavartalanul bámul a visszapillantóba ahelyett, hogy látná a pirosat a becsapódás előtt. Mára a tükörkép minden apró részlete kiismerésre került: amikor a popzene, melyben az erő, a ritmus megalkotja a tökéletes harmóniát a szellemmel, a dallammal, úgy dönt, hogy nincs tovább, nincs új, csak a régi előtúrása, na akkor mi van? Mit mond el egy korról az, hogy a dolog, ami a modern kultúra legnagyobb vívmánya, amiben a test és a lélek, a fiú és a lány, az anyag és az intellektus végre egyensúlyba kerül, dögunalmas lesz? Gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy idén kurvára nem történt semmi igazán érdekes albumtéren. És ez már önmagában nem sejtet jót.

A suliban nekem azt tanítják, hogy ma, amikor mindenki ül es gondolkozik, lapátolni és karosszériát lakatolni pedig senkinek sincs kedve, inkább jelentés van, mint tárgy. Hogy a Konica a fényképezőgép-gyártástól a szoftverfejlesztésig vezető úton most az irodaszereknél tart, és hogy az Apple, aminek a kiharapott logójáért sok ember képes egy ázsiai család éves bevételét kifizetni, saját termékei összeszerelését, technikai hátterének kivitelezését más cégekkel végezteti el. Ha így haladunk, évtizedeken belül az lesz, hogy minden produktum a kocsiktól a kondomokig pontosan ugyanazokkal a paraméterekkel fog bírni, csak a színük, formájuk, ízük és szaguk lesz más, illetve fog különbséget tenni ember es ember között. Ez alapvetően nem probléma. Amíg azonban ez színes-szögletes papírokkal és apró fémkorongokkal mérhető dolog lesz, addig a világ ugyanolyan szar marad, mint most.

A Knife olyan, mint a Konica. Az előző évtized egyik legemberibb, legkézzelfoghatóbb slágerétől eljutott a meg- es felfoghatatlan működési mechanizmussal bíró borzadályokig, amiket ha végig tudsz hallgatni és élvezel, akkor érted a legkevésbé a dolgot.

A duó az az absztraháló folyamat, az az elidegenedési szakasz, hogy megőrülsz, mert nem tudsz kitalálni egy harminchetedik felhasználónevet; hogy az egyetemen nem személy vagy, hanem kód, és hogy úgy tiltakozol a világban fellelhető vagyoni hierarchia ellen, hogy elkészítesz egy lemezt, amivel lehetetlen pénzt keresni.

A műalkotásban képmutatás is van persze. De nem tudod, hogy vajon az is a koncepcióhoz tartozó Jedi-trükk, mint a végigülhetetlen tavalyi anyag vagy egy tényleg önérdekkövető kapitalista faszság. Hogy azért kérik huszonöt euróért a bakelitet, hogy lássák, ki annyira jómódú, hogy beleférjen neki? Vagy hogy direkt tervezik olyanra a szintén drága pólót, hogy a kisfiús testedre ránézésre passzoljon, otthon pedig kiderüljön, hogy a mellednél szorít? Nem tudhatom. De Podinak van egy 2001-es Kés-vinilje, nekem pedig egy felsőm, ami csöcsben szűk. Ha be is kaptuk a csalit, ha jól gyomorig is nyeltük a kukacot, nem bánom. A műsorért még ez is bőven megérte.

Az egész egy tornaórával kezdődött, ami olyan idegesítő volt, hogy jólesett az előadás részeként tekinteni rá. Valami csaj ugrált, beszélt és ugráltatta a párezernyi nézőt, akik a hangárszerű helyszínen valamennyire adták az egészet, de inkább talán nem. Pár percig persze vicces volt, olyan, mint a gyógyszer meg a disznótor, hogy csak le kell nyelni/szúrni és utána jó lesz. Pedig a sziruppal tele kanál csak ez után jött. A koncert kicsit a lemez továbbfejlesztéseként hatott, de míg a Shaking The Habitual hallgatása közben önállóan választod a rosszabbik utat a Full Of Fire és valami kellemes között, a kiadott körülbelül tízezer forint belekényszerít abba, hogy nagyon próbáld élvezni azt, amit nem vagy csak nehezen lehet.

Fiktív 70-es évekbeli szocialista glam tévéműsor és Oroszlány Szonja Tépj szét című számának klipje jutott eszembe

a színpadot belepő tizenvalahány, nagyon természetellenesen öblítőkék göncbe bújt táncos alapján, akik ravaszul vonták el a figyelmet. Hogy Olof vagy Karin hol álltak, az egész parádé alatt nem volt világos, mint ahogy a Misivel később azt sem tudtuk megállapítani, a show negyvenöt vagy száz százaléka ment felvételről.

Még mindig The Knife @ Berlin

Legalább négy különböző helyről próbáltam figyelni az eseményeket, és bár eleinte csalódtam, mert arra számítottam, mennyire örülni fogok annak, hogy mennyire elviselhetetlen lesz az egész, annyira elviselhetetlen nem volt, így annyira nem is örültem. Idővel mégis egy minden érzékszervre, receptorra és szabad gondolatra kiterjedő élmény részese lettem, amiben az összes olyan másodpercet sajnáltam, amit nem a produkcióval töltöttem. A különböző táncosok a dalok különböző rétegeinek ritmusára mozogtak, a fények mesteri módon adtak kontrasztot egymásnak, a hanganyag pedig eleve, önmagában olyan komponens, amit nem lehet rosszul előadni.

Olyan volt, mintha a Metal Machine Musicot hallgatnád úgy, hogy nincs a magnón kikapcsoló-gomb, de nem is bánod: a maximális katarzishoz tényleg csak tizedes törtek hiányoztak, és azok is olyan pillanatok miatt, amikor új inger nem, csak a már ismertek variációja jött elő. A reprezentációelmélet jegyzeteim között van egy mondat, hogy a kulturális üzenetek, tehát reprezentációk mindig csak egy adott kultúrában, időben, valaki számára reprezentálnak, üzennek, mutatnak valamit valamiként.

Ez a koncert koncertként egyáltalán nem akart mondani senkinek, semmit, semmikor és sehol. És pont ezért volt annyira csodálatos.

A jó egyhetes ottlétem alatt törekedtem arra, hogy ne turista legyek Berlinben, hanem normális polgár. Többször is elmentem úszni, jártam postára, hétvégén sétáltam a parkban, vettem metróbérletet, szórakoztam úgy, mint a helyiek, ettem és ittam ott, ahol ők szoktak.

Egyik fürdőben viszont nem volt szauna, postára csak a hazaküldött képeslapokért ugrottam be, a táplálékon főként utcai gyorskaja volt, és akármerre jártam, akármelyik utcán is voltam, a térkép ott lógott a kezemben. Ami meglepő, hogy az egész makroszinten is működik; hogy bármennyire befogadó, bármennyire is nagy tűréshatárú hely ez, még ha itt is élsz, dolgozol és cselekszel, sose leszel idevalósi. Ám ez nem akkora probléma, mint amekkorának tűnik. Ez a hely ugyanis nem az otthon, hanem az egyetem, ahová jársz egy darabig, hogy utána mindazt, amit tanultál hazavidd és továbbadd azoknak, akiket nem vettek fel.

Emberi ember vagyok, így Németországban is sokat mosolyogtam és sírtam. A tíz nap alatt voltam elérhetetlenül boldog és csalódottan szomorú is, előbbi nyilván azért, mert nagyon jó volt, utóbbi meg azért is, mert nagyon nem. De ha mást nem is, legalább azt megtudtam, hogy egy Isn’t It A PityCeremonyYeah koktél még a leginstantabb szerelmi bánatot is oldja. Utána simán jöhet a You Rock My World, a hagyd a kilenctől ötiget a polcon, a Teenage Kicks, egy jó fehér Kit-Kat meg az újabb találkozás a színes cipőkkel. És amiért visszafojtva búslakodtam a Stadtbad Schöneberg öltözőfülkéjében, az egyben az örömöm forrása is volt, mert az, hogy egyszer haza kell majd jönnöm, a legjobb dolog, ami történhetett.

Mert tudom és hiszem és látom, hogy ebből a helyből is lehet Berlint csinálni.

Csak mi kellünk hozzá, fiatal, életerős és gyönyörű emberek, akik befogadóképességének, információs tárházának és tájékozottságának tényleg csak az internet szabhat határt. És ahogy néztem a híreket a múltkor, vagyunk is elegen.

Szavak: Judák Bence